Versben mindenki kicsit más

Négy új verseskötet

Fura állat a vers, mert valahol mindenki a verssel kezdi, még csecsemő korában, a tente, baba, tente, a szemedet hunyd le és a hóc, hóc katona ritmusa mindenkinek a zsigereiben van. Aztán még mindig nagyon sok verset hallgatunk, csak népdalnak hívjuk. Aztán egyszer csak a ritmus helyett elkezdünk a történetekre vágyni, az érzelmek helyett a kalandra, a belső én helyett a külső aktorra. Az iskolában kezd elidegenedni a vers, amikor a magyar tananyag részeként boncolandó idegen test lesz. De visszatér, zenébe bújva, szerintem minden valamire való tizenéves legalább negyven verset tud fejből, csak számnak hívják, de vers az: sűrített, üres helyekkel körbevett, (gondolat)ritmusos izé. Aztán  amikor felnövünk, megint eltűnik, elveszítjük, ahogy kicsit magunkat is, és amikor gyerekünk lesz, és azt hisszük, hogy már rég elfelejtettünk verset mondani, akkor a végtelen éjszakai ritmikus járkálás és ringatás közben előtörnek a régi sorok. Kinek a népdal, kinek József Attila, kinek az RHCP, de sorok, üres helyekkel, ritmussal, dallammal. Kicsit visszatalálunk megint önmagunkhoz. Akkor: olvassunk verseket. Itt van négy új, jó könyv. - Győri Hanna, Hajdú Zsanett

Schein Gábor: Márciusban jaguárok, ill. Rofusz Kinga, Móra, 2014

21460.jpgSchein Gábor neve a gyermekirodalom porondján is ismerősen csenghet a közönségnek. A Koinónia gondozásában 2005-ben jelent meg Isten nevetett című kötete, mely Ábrahám történetét meséli újra; majd 2009-ben már Rofusz Kinga illusztrációival a Csodaceruza gondozásában az Irijám és Jonibe. Ezzel a kötettel a szerző a gyerekirodalom színterén (épp úgy mint felnőttirodalmi tevékenysége során) megmutatta, hogy a költészet épp olyan otthonos számára, mint a prózai szövegek világa, sőt ezúttal „ötvözte” a kettőt, és egy örökérvényű, borzasztóan érzékeny verses mesét kínált a közönség elé. Most újabb verseskötettel jelent meg a szerző.

A Márciusban jaguárok? a szó legjobb értelmében gyerekvers-kötet. Gyakran érzem azt a gyerekkönyveket olvasva, hogy a legeslegjobb könyvek gyerekeknek jelennek meg. Remek versek, igényes megjelenés, és a befogadás határait még jobban kiszélesítő illusztrációk. Ezzel a kötettel a kezemben is sok ponton azt érzem, hogy, fogalmam sincs, mit gondolhat erről a versről egy ötéves vagy egy tizenéves (de amint alkalmam nyílik rá, kiderítem!), viszont nekem nagyon sokat mond. És örülök, hogy Schein Gábor és Rofusz Kinga ennyire egymásra találtak.

A Márciusban jaguárok? érzékenyen reflektál a nyelv hangzó aspektusára, míg erősen hangsúlyos marad a gondolatiság; a logika fonala néhol erősebben szövi össze a sorokat, mint maga a ritmus. Tudom, hogy a gyerekköltészetben a befogadó közönség széles körben egy erősen ritmusos játékot vár, hiszen szerintük az „való” a gyerekeknek, mégis az tapasztalható, hogy sorra jelennek meg a gondolatritmust hangsúlyozó gyerekverses kötetek. Sőt, ha svéd típusú gyerekversek sikerére gondolunk szerte Európában, észre kell vennünk, hogy a gyerekek épp úgy, ahogy a felnőttek, sok típusú irodalom befogadására képesek. A sorok rengeteg klasszikus, mind gyerekirodalmi, mind felnőtt, sőt szakrális szöveget hívnak elő az olvasóban, sőt, a gyerekköltészet hagyományaira is nagyon erősen reflektálnak, és helyet kapott a kötetben a párbeszédes versbeszéd, ami a színpadon „valóban megjelenített” drámai beszédet idézi meg a befogadóban, így, ha lehet, még közelebb hozza a lírai ént a vers-olvasóhoz, hallgatóhoz. Már ebből is látszik, a kötet mennyire nyílt, az érzelmi világ nagyon közvetlenül, mégis borzasztó finoman és érzékenyen jelenik meg. A humor (ha akarom) sokszor át-, vagy felül írja a sorokat, nekem mégis az őszinte kitárulkozása volt a legszimpatikusabb, mert, bár nagyra becsülöm a rímfaragók „technikai tudását”, én szeretem ezt a lírai hagyományt. Amúgy nagyon érdekes, hogy a köteten végighúzódva a humor hogyan tart finoman „maszkot” a szomorúság, a szeretet, egyáltalán, az érzelmi világunk elé.

21739.jpg
Erdős Virág Négyeshatosát (Magvető) a szerző írta és rajzolta. Az írta szó szerint értendő, az egész kötet kézzel, zsinórírással van írva - vagy egy kézírást nagyon jól mímelő betűtípussal, ezt nem tudtam eldönteni, de az egész kötet koncepciójából az következik, hogy kézzel. Elsőre, őszinte leszek, riasztó volt kézbe venni a könyvet: a rajzok reszketegek, a színezésük, formájuk, mindenük - amatőr, hiszen milyen is lenne. Szokatlan a jelenlegi profi, gyönyörű illusztrációs kultúránkban, a sok szép mesekönyvhöz képest, ami megjárja a kezem. A kézírást olvasni nehézkes, a belső margó szűk. Aztán lassan, második olvasásra megszokom ezt a külsőt, a címfelírásokat nem tudom megszokni, de a többit igen. Végsősoron helyesek ezek a fura orrú figurák, a rakoncátlan reggel is, jók a képkompozíciók, ahogy el vannak szórva a szövegben,  dinamikus, erős az egész. A részletek (ovis madarak, kezek!, esetlen járművek) felett elsiklom. Megmarad mégis a rossz érzés, hogy nem lehetett volna ezt a vizuálisan valóban változatos, érdekes, izgalmas dolgot, szöveg és kép összeölelkezését megcsinálni valakivel, aki tud rajzolni? Ennyire nem volt meg a bizalom senkiben? Bár érteni vélem a dolog egységét is: a gyerekes-kajla rigmusok mellé ezek a gyerekes-kajla rajzok, mindkettőben valami jól imitált naivság, hogy mind amatőrök vagyunk, ha az életről van szó… Tandori jut eszembe, de azok annyira nem akarnak rajzok lenni, csak lenyomatai az életnek, firkák, véletlenek. Ez nem olyan. De mégis.

A versek közül több (A reggel, Segítenél? stb.) ismerős lehet korábbról, egyben, gyűjteményben most jelennek meg először. Erdős Virágnak most már védjegyévé vált ez a nagyon ritmusos, néha kínrímbe hajló verselés, a hétköznapi élet, a populáris kultúra tartozékainak versbe, sőt, rímbe emelése, ez a regiszterek közti izgalmas és humoros csiki-csuki. Fel-felnevetünk olvasás közben, ugyanakkor empatikusan és kedvesen játszik az érzelmesebb húrokon is (például a záró altatóversben). Magunkra ismerünk, és együtt zötyögünk a sorokkal, ezekkel a kígyózó versvillamosokkal. A versbéli megszólalók vágyai a miénk is, gondolatai a sajátjaink. Közeli és ismerős világ, nincs benne kendőzve semmi, de eltragizálva sem - csak látva és befogadva, ahogy látunk, és látunk, és csak szilánkokban reflektálunk, és mégis ezekből az impulzusokból összeáll a kép, meg a saját kis identitásunk is - meg a versbéli lényeké. Én a legtöbb verset épp egy picit hosszabbnak érzem, mint amennyi a szusz benne vagy éppen bennem, de a verseskönyvet így is mindenkinek - különösen Varró Dániel, illetve a Rájátszás rajongótáborának - nagyon ajánlom.

21688.jpg
Szabó T. Anna: Tükörrobot, Tessloff - a Tükörcicák nagy sikert aratott nálunk ritmusos versével és kalandos-aranyos sztorijával. A Tükörrobot hozza ugyanezeket az előnyeket: poénos, nagyon jó, feszes-ritmusos, virtuózan rímelő vers. A sztoriban most nem tesótükörképek vannak, hanem a robot keresi a robotlány tükörmását, méghozzá egy igazi számítógépes játékban. Ez a számítógépes ötlet nagyon szuper, csak egyre kevésbé vannak logikusan összekötve a szintek-helyszínek, meg valahogy nem is jön át eléggé a számítógépjátékos dizájn, agy struktúra. Nem az, hogy géppel rajzolt pixelgrafikus izének kéne lennie, isten ments, csak sokkal átláthatóbbnak kéne lennie vizuálisan az egésznek. A robot sokszor szinte beleolvad a háttér kavalkádjába. A vers is mintha néha nehezen követné a pörgő helyszínváltásokat, és kevésbé átlátható, felépített a sztori ezért, mint a cicákban. A pár kifogás ellenére jó verses-képeskönyv, visz magával.

21756.jpg
Kollár Árpád: Milyen madár, Csimota

Az előbbiekkel szemben Kollár Árpád egy generációval fiatalabb költőnemzedék tagja, akik még kevéssé jelentkeztek gyerekkötettel. (Varró Dániel már nagyöregje ennek a gyerekvers-piacnak és a tavalyi Krusovszky-kötet is a harmincasok táborát erősíti.)

Megérte várni erre az izgalmas kötetre! Mert pont erre van itt szükség! Nyers, progresszív gyerekversek és hozzá illő, sőt, még a versekbe is bemászó nyers, progresszív illusztrációk. A kötetet rengeteg embernek megmutattam, és egyáltalán nem csodálkozom, hogy egyes ismerőseim mély értetlenséggel fogadták, mégis azt gondolom, ez az, ami képes újfajta vers-élményeket nyújtani a gyerekeknek, ez az, ami képes meghökkenteni őket.

Ahogyan a gyerekek értelme évről évre kibontakozik, úgy találják szemben magukat egyre frusztrálóbb, saját egzisztenciájukra irányuló kérdésekkel. Jó esetben ezeket a kérdéseket fel merik tenni a szülőnek, nagyszülőnek, tesónak, egyáltalán valakinek, mégis nagyon nehéz rájuk válaszolni. (Már ha lehet egyáltalán…).

A lírai én a kötetben leggyakrabban a gyerek szemszögéből szólal meg, és a versnyelv ezúttal, úgy tűnik, alkalmasnak bizonyul arra, hogy adekvát módon tegyünk fel fontos kérdéseket, (és ne válaszoljunk azokra egyértelműen, sőt gyakran a versek maguk a kérdések, a válaszadás, és minden további párbeszéd már a befogadó feladatköre). Kollár Árpád nem riad vissza a közvetlen, szókimondó hangvételtől, hiszen az olyan problémakörök, mint hogy ki vagyok én, mi a halál, mi a világ, hol a határa, mi is az élet, mi az idő múlása, mi a normális és mi a jó, mi a nyelv, mi a teremtés, megkövetelik a nyílt, provokatív hangnemet. Ugyanakkor bármennyire is nyersnek tűnik első olvasatra a szöveg, annyira érzékeny, hiszen minden durva gesztus mögött mély frusztráció, szeretetéhség és érzékenység lakozik. A kötet rengeteg élethelyzetet, „témát” felvillant, és remekül kitűnik, melyek az ember legérzékenyebb pontjai. (Leginkább egzisztenciális válsága.) Erre ébred rá az 5-6 éves gyerek, amikor nem bír elaludni este az ágyban, egyre csak rója fejben a köröket… Máig emlékszem erre az érzésre. Hogyan is racionalizálhatnám magamban ezeket a megfoghatatlan dolgokat? Hiába áltatom magam azzal, hogy sikerült, a mai napig nem megy… Ezek a kérdések a felnőtteket épp úgy zavarba, sőt szorongásba ejtik, mint a gyerekeket. Hihetetlenül izgalmas volt számomra a kötet (és valószínűleg még sokáig az is marad), nagyon tetszik a bátorság, és nagyon tetszenek az abszurd képek, igen, talán a hihetetlenül erős, nagyon találó képek fogtak meg leginkább. Ugyanakkor nagyon finoman bánik a szerző a nyelv ritmikai aspektusával, rengeteg szakrális,- klasszikus szöveget idéz meg a szerkezet, vagy gyakran egy-egy szó az (például a pacal), ami előhívja Kollár Árpád „felnőtt verseit”. Sőt, a hangzóságot sem helyezi a kötet a problémakörén kívülre, így helyenként nyíltan reflektál arra, nem mindegy, hogy azt mondjuk, hogy cica (ami szerintem finoman dörgölőzik), vagy, hogy macska, ami karmol.

A kötetet Nagy Norbert formabontó grafikái teszik még izgalmasabbá, a képek a nyulakkal mesélik el ugyanazt. Nagyon tetszik, hogy széles horizontról, szabadon kezelik a szövegeket a rajzok. Olyan szabad versnyelvvel állunk szemben, ami megérdemli, hogy mindenki egy kicsit dolgozzon a befogadáson, és izgalmas interpretációkat gyártson magában hozzá. Érdemes lenne tizenéves kamaszoknak is megmutatni, szerintem ők is élveznék. Úgy érzem, öt éves kortól bárki bátran meghökkenhet a sorokon!

Kapcsolódó termékek