Világok, ha találkoznak

Eugène Ionesco - Etienne Delessert: Mesék 1-2-3-4

cimkék: #jó könyv #Eszter blog

Négy mese, három világ elsöprő találkozása: a gyermeké, Marie-France-é, a drámaíróé, Eugène Ionescoé, és az illusztrátoré, Etienne Delessert-é.

A lenyűgőzően szép és sokrétű kötetről Ionesco két jó ismerője, Papp Eszter és a boltvezetőnk, a Barrus Kiadó vezetője, Fekete András elemzését olvashatjátok - mintegy a lány és az apa szemszögéből.

 

Ismerős jelenettel nyit mindegyik mese. Az ágyban lustálkodó, vagy épp reggeli rutinját végző szülőhöz csapodó kisgyerek azonnal mesét követel. De nem ám akármilyet, hanem fejből mesélt történetet! És az álmos szülő, aki hovatovább drámaíró is, mindannyiszor enged a kérésnek. Álom és ébrenlét határán, Freud nyomdokain haladva épít fel egy-egy szürreális világot. A drámaíró hisz benne, hogy a színház megszabadíthat a tudatalattinkban rejtőző, elfojtott szorongásoktól, és elhiszi Freudnak, hogy a tudatalattihoz az álmokon keresztül vezet út. Ezért darabjai is olyanok, mint megannyi szorongásos álomkép, ahol evilágunk realitása egyik pillanatról a másikra átcsaphat szürreális ámokfutásba. Az író a drámaírás eszközeivel élve szórakoztatja gyermekét, akit a móka kedvéért a történetekben Josette-nek nevez el.

Az egyik mesében Josette és papa sétarepülőzni indulnak, miután túlesnek az egyik mindennapos rutinon, az öltözködésen. A gyermek világában járunk, ahol mindig ő nyomja meg a liftben a gombot, és ahol akkor se lesz baja, ha véletlenül kiesik a repülőből, legfeljebb dudor nő a homlokán, vagy bugyijánál fogva fennakad egy faágon. Papa és Josette csupa ismerős helyen mennek végig, ismerős emberekkel találkoznak, akik végzik a megszokott, mindennapi feladataikat. Közben a gyermekkönyvek narratíváihoz híven, papa és Josette állandóan ismételgetnek, felsorolják újra, mit hord Josette, vagy elmondják megint, milyen következményei lehetnek, ha a kislány kihajolna a repülő ablakán. A busz is a megszokott módon működik. Josette interpretálásában: “Megy, megáll, megy, megáll.” A repülőből csupa ismerős helyszínt látnak, ismerős emberekkel, állatokkal, mígnem egyszercsak kibukik papából a drámaíró, és fogja magát, felrepíti a kis gépet egyenesen a Holdig. Kilépnek az ismerős világból az ismeretlenbe, de ott is ugyanúgy viselkednek, mint odahaza, sétálgatnak és falatoznak a Holdból. “Ne fald fel az egész Holdat, másoknak is hagyni kell belőle! No mindegy, úgyis megdagad...” De papa nem áll meg a Holdnál, elviszi Josette-et a Napra is, ahol mindig nyár van. A repülő a séta közben elolvad, így hát apa és lánya gyalog teszik meg az utat hazafelé. Az abszurdba megint ismerős elemek keverednek: sietni kell, ha nem akarják, hogy kihűljön az ebéd, és magukra haragítsák mamát.

Akárcsak a többi gyereket, Josette-et is feltehetően megnyugvással tölti el, ha újra és újra végighallgathatja a listákba szedett napi eseményeket, tennivalókat. Papa részletesen el is meséli minden alkalommal a reggelire felszolgált ételeket, italokat, hogy mit hordott a mama, amikor elment otthonról, vagy épp Josette mondja el, hogyan végzi apja a reggeli tisztálkodást.

Ebbe az ismerős, biztonságot nyújtó világba szól bele a drámaíró. Papa az egyik reggeli után egy kislányról mesél, akit Jacqueline-nak hívnak, és akinek egyébként minden létező rokona, legyen az akár nő, vagy férfi, és a rokonok barátai, de még a tárgyak is Jacqueline névre hallgatnak. Ez az abszurd névadás egyébként bevett szokás volt Ionesconál, több darabjában is használta az ötletet. A Jacques vagy a behódolás című darabjában például a család összes férfitagját Jacques-nak hívják, A kopasz énekesnőben pedig mindenki, nemre való tekintet nélkül, Bobby Watson. Azzal, hogy mindenkit ugyanúgy hívnak, Ionesco a konformizálódott, egyéniségét vesztett tömegember képe ellen lázad. Az ilyen emberek még azt sem érdemlik meg, hogy külön névvel illessék őket. Erről persze a kis Josette valószínűleg mit sem tud, de papa hagymázas fantazmagóriájának később mégis ő issza meg a levét. A boltban találkozik egy Jacqueline nevű kislánnyal, akivel rögtön közli is, hogy ismeri már a történetét, körülötte mindent és mindenkit Jacqueline-nak hívnak. Mondanom sem kell, a kislányra ezek után meglehetősen furcsán néznek a felnőttek.

A kommunikáció problematikája is visszatérő kérdés Ionesconál (pl. A székek, A kopasz énekesnő), nem meglepő tehát, ha papa egyik meséjében is pont ezzel a témával játszik el. Egy napon megtanítja Josette-nek a szavak igazi értelmét: a szék ablak, az ablak tollszár, a párna kenyér, a kenyér ágyelő, a láb fül, a kar láb, és így tovább. Apa és lánya dialógusa átcsap valami kaotikus, teljesen szürreális eszmecserébe, aminek csak az anya hazaérkezése vet véget.

Az apa képtelen csapongásaiból egyébként rendszerint egy külső szemlélő rángatja vissza az olvasót a realitás keretei közé. Hol a házvezetőnő, hol az anya szól rá az apára, hogy ne bolondítsa szegény gyereket a szamárságaival. A leghumorosabb mégis az a jelenet, mikor a házvezetőnő a következőképpen nyugtatja a boltban a rémült felnőtteket: “Semmi baj, ne aggódjanak, ezek csak ostoba mesék, amikkel az apukája tömi a fejét.”

A gyermek és a drámaíró világához csatlakozik egy harmadik is, a grafikusé. Ritkán látni olyan illusztrációt, ami ilyen fokon képes megjeleníteni valóság és képzelet átjárhatóságát, és ilyen mértékben képes koherens egészet alkotni a szöveggel. A feladat pedig nem könnyű, többen belebuktak már hasonló vállalkozásba. Csakhogy a Ionesco-meséknél maradjunk, Etienne Delessert negyven év eltéréssel illusztrálta az első és az utolsó két történetet. Az alatt a negyven év alatt többen is rajzoltak a mesékhez, szerintem inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Delessert-nek az első mese illusztrálása okozta a legtöbb fejtörést, végül adta magát a megoldás. A Jacqueline nevű főhős néhány ismertetőjegye, a bongyori vöröses szőke haj, a nagy kék szemek, és a ruha csíkjai ismétlődnek a többi Jacqueline-on is. A listaszerű felsorolás egy csapásra kilép a narráció keretei közül, és megjelenik vizuálisan is.

Delessert nem szívbajos. Ha Ionesco nem átallotta a reggeli listába az újság, a tejeskávé, és a tükörtojás mellé betenni a gyereket is, akkor ő meg odarajzolja a tálcára a kis Josette-t, a nevezett újság, narancslé és eperdzsem közé. Delessert rajzán a sok Jacqueline-t összehordó Josette szájából csak úgy burjánzanak a vöröses szőke fürtök, egy Jacqueline-klón pedig bajusz gyanánt lóg feltehetően Jacqueline papa, vagy Jacqueline nagypapa orra alatt, a Jacqueline nevű bili meg egyenesen a bácsi fején köt ki. A riadt szemekkel bámuló felnőttekből pedig egyetlen hatalmas, soklábú szemgolyó lesz. Zseniális.

Delessert Ionesco műveiben is láthatóan otthon van. Az utolsó mesénél papa borotválkozás közben a drámáin gondolkodik. Az első képen A székek egyik jelenetébe látogat el. Amúgy pizsamásan szórja a konfettiket és dobálja a papírszalagokat a láthatatlan hallgatóság tiszteletére, akik a darab végén majd csalódottan távoznak, mert az élet nagy igazságából, ami az egész emberiséget megválthatná, egy árva szót sem fogtak fel. A második képen az Amadée, avagy hogy lehet tőle megszabadulni hatalmas mérgesgombái és az óriásira nőtt bűntudat között áll Ionesco. Az utolsón pedig a Rinocéroszok című darabban a rendszer áldozatává válva, már félig-meddig vadállatként menekül Ionesco az orrszarvúk elől. De ahogy a felnőtt világa megjelenik a gyermekében, úgy van jelen a gyerek világa is a felnőttében: papa pizsamájának zsebéből Josette nyula kandikál ki, legyen akár a Holdon, a fürdőszobában, vagy valamelyik drámájában.

Ahogyan a Ionesco-drámákat, úgy a komplett Delessert-életrajzot is ki lehet olvasni az illusztrációkból. Utalásokat lehet találni néhány könyvillusztrációjára és tévés munkájára is, többek közt a Hófehérkére vagy a Szezám utcára, melyben szintén közreműködött. Josette játékai közt felbukkan az illusztrátor gyermekkori olvasmányainak legkedvesebb mesehőse, Tintin, de ott van Yok-Yok is, Delessert híres tévés mesefigurája, akiről könyvsorozat is született. Az életmű mellett családtagok és barátok is helyet kaptak a rajzokon. A bolt feliratain Delessert neve mellett Ionesco-t, és Delessert feleségének, Rita Marshallnak a nevét lehet kibetűzni. A legnagyobb meglepetés azonban számomra a Delessert-Sendak barátság felfedezése volt: az egyik Jacqueline néni egy Sendak-vadat röptet a városligetes kép előterében.

Végtelenül izgalmas és megunhatatlan darab. Minden egyes újraolvasással újabb és újabb jelentésrétege tárul fel.

(Papp Eszter)

Ionesco, mint író apa

 

Amikor a fiam egészen pici volt, és kis hajókkal, vagy éppen műanyag katonákkal játszott a fürdőkádban, gyakran elcsentem hirtelen valamit, és amikor hiába kereste és megkérdezte, hová tűnhetett, azt válaszoltam: „lefolyt, most már biztos a Dunában van.” Ő elhitte és kétségbe esett. Később, kicsit nagyobbként, amikor sok dolgom volt és nem hagyott békén, mondtam neki, hogy menjen le, nézze meg, hogy nem vagyok-e az udvaron. A negyedik mesében örömmel fedeztem fel, hogy az apa (maga Ionesco) szintén úgy akar egy kicsit megszabadulni a lányától, mint én annak idején a kisfiamtól, azaz elküldi különböző helyekre, hogy keresse meg őt.

Az egyik mesében az apa mindennek összekeveri a nevét. Kamaszként egyszer vonaton hazafelé egy sporttársam azzal szórakoztatott minket, hogy összevissza beszél. A mondatok egyáltalán nem függtek össze, sokszor maguk a mondatok is értelmetlenek voltak. Az első tíz percben roppant idegesítő volt, de utána két óra fergeteges szórakozás következett, annyit rég nem nevettem életemben.

Ez ugye eddig mind abszurd, azaz képtelenség. Annak gondoljuk felnőtt fejjel, ami egykor igenis hihető valóság volt. És a baj igazán akkor kezdődik, ha nem csak képtelenségnek tartunk dolgokat, de már eljátszani sem tudunk azzal a gondolattal, hogy minden lehetséges.

Az abszurd irodalom (Beckett mellett) legnagyobb alakja mindig szeretett játszani, felnőtteknek írt drámáiban (amit a gyerekek jobban megérthetnek, mint mi) ugyanígy, mint ebben a végre magyarul is megjelent négy meséjében. Aki látta vagy olvasta drámáit, ismerősként fogadja a mesék fordulatait. Például az első mesében Jacqueline anyukáját Jacqueline-nek hívják, de ez a neve apukájának, mindkét nővérének, unokaöccsének, nagynénikéjének, nagybácsijának, de még az ólomkatonáinak is, mint ahogy A Kopasz énekesnőben Bobby Watson szüleit is Bobby Watsonnak hívják, testvérét szintúgy, mint ahogy a nagybátyját, nagynénjét stb. is.

A mesék illusztrálása fantasztikusan sikerült, már-már azt mondhatjuk, képtelenség, hogy valami ilyen jó legyen. Persze fel-felbukkannak a „Ionesco-ikonok” is, a rinocéroszról mindenkinek eszébe jut a szerző, mint ahogy fordítva is.

És még egy fontos dolog. Az abszurd és a humor átölelik egymást. Ne szégyelljük hát, ha bepisilünk a nevetéstől, amikor ezeket a meséket olvassuk.

(Fekete András)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek