Duett hamis hangokra
"Néha leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy írjak. Mint ahogy most is. Odakinn süt a nap, s az emberek ilyenkor boldogan sütkéreznek a szabadban. De én nem, mert nekem írnom kell. Ilyenkor mindenki azt mondja nekem, hogy bolond vagyok. Menj ki a friss levegőre, ahelyett, hogy a szobádban kuksolnál és írnál! Ez az utolsó szó mindig nagyon lekicsinylőn hangzik a szájukból. Pedig ilyenkor én egy fiút, egy lányt és az ő világukat láttam magam előtt. Pontosan tudom, hogy beszél Lander, hogy néz ki Liselot, és hogy milyenek együtt. Életük egy évének története duettben előadott dalként visszhangzik a fejemben. Eleinte gyönyörű, érzelmes és harmonikus a dallam, de aztán jönnek a hamis hangok."
Liselot egy nagy, fehér házban lakott. A kertet szépen nyírt rózsabokrok szegélyezték, a bejárat előtt széles pázsit terült el. Az ajtón még rézből készült kopogtató is volt. Amikor a ház felé mentem, elfogott a kísértés, hogy inkább hazarohanjak, és kitaláljak valami kifogást másnapra. De végül arra a következtetésre jutottam, hogy Liselot nem fog megenni, és megnyomtam az oroszlánfejes csengőgombot. Hosszabban, mint akartam.
– Szia, Lander! Már azt hittem, nem fogsz eljönni – mondta Liselot izgatottan.
– Mint látod, itt vagyok – mondtam félénken.
Mintha nem is lakóház, hanem színház előterébe léptem volna: márványpadló, hatalmas virágládák és egy lenyűgöző méretű kristálycsillár fogadott. A széles, rézkorlátos lépcsőt vörös szőnyeg fedte.
– Gyere be – mondta Liselot, és a nappali felé terelt, ami ugyanilyen ízlésesen és fényűzően, tölgyfa bútorokkal volt berendezve. Zavartan bújtam ki a kabátomból. Liselot elvette, és kivitte az előtérbe. Kihasználtam a pillanatot, és belenéztem a kandalló felett lógó tükörbe, hogy nem túl szélfútta-e a fejem. Közben a szobában is jól körülnéztem. A hatalmas, üveg tolóajtók egy csodálatos kertre nyíltak, melynek hátsó részében egy tavacska volt néhány nyírfával a partján. Nyáron, amikor minden virágzik, gyönyörű lehet. Arrébb egy sor rododendron, három aranyeső és egy magnóliabokor. A kert már most nagyon szép látványt nyújtott: a növények a sárga, a vörös és a barna minden árnyalatában pompáztak. Az egész házat lenyűgözőnek találtam, és ezt meg is mondtam Liselotnak, amikor bejött.
Megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni, de udvariasságból nemet mondtam. Liselot annyira természetesen viselkedett, én meg még a hülye kezeimmel sem tudtam mit kezdeni! Reméltem, hogy nem talál unalmasnak, hiszen magamtól semmit sem mondtam, egyszerűen azért, mert semmi értelmes nem jutott eszembe.
Liselot felnevetett, és megkérdezte:
– Biztos?
– Végül is… Egy kólát szívesen innék – mondtam. Nemcsak unalmas és ügyetlen vagyok, hanem bizonytalan is.
Liselot nemsokára visszajött két pohárral. Amikor elvettem tőle az egyiket, és a középső ujjammal megérintettem a kezét, átfutott rajtam a remegés.
LISELOT / Lander
Elindultunk a lépcsőn a poharakkal és a táskájával. A vastag szőnyegek elnyelték a hangunkat. Kinyitottam a szobám ajtaját, és Szezám, tárulj!-hangnemben azt mondtam:
– Isten hozott a birodalmamban!
Lander elvigyorodott a „birodalom” szó hallatán.
– Íme, a kék szoba – mondtam.
– Nekem is a kék a kedvencem – felelte Lander. Annyira cuki és félénk volt!
Az ajtófélfának támaszkodtunk. Egymást néztünk, ahogy korábban már többször is. Csak egy pillantás, és mintha örökre odaszegeztek volna a tekintetébe: furcsa, de csodálatos érzés. Én fordítottam el először a fejem, mert nem mertem hosszasan a szemébe nézni: az ilyesmitől elpirulok. Bementem a szobámba.
Lander alaposan körülnézett, és megkérdezte:
– Nem baj, hogy ilyen kíváncsi vagyok?
– Dehogy. Én is kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz – mondtam mosolyogva.
Lander tudta, hogy figyelem, és ettől rettenetesen zavarba jött. Végignézte a könyvespolcot, szemügyre vette a csecsebecséimet és megcsodálta a David Hamilton fotókat a falon.
„Tetszik neki a szobám!” – gondoltam, miközben feltettem egy lemezt. Balladaszerű, lágy dallam jött elő a hangfalakból.
– Billy Joel – mondtam. – Szerintem nagyon jó zene.
Bólintott. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik-e neki.
– Jaj! – kiáltottam, és felugrottam. – Nem azért jöttél, hogy matekot tanuljunk?
– De, tulajdonképpen igen – vigyorgott Lander.
– És ha most nincs kedvem? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Csak vicceltem, Lander, imádom a matekot! – és olyan képet vágtam, mintha citromba haraptam volna. Biztosan azt gondolta, hogy tisztára flúgos vagyok. Hoztam egy széket apa dolgozószobájából, és leültünk egymással szemben az íróasztalomhoz. Csak egy kislámpa és egy gyertya fénye pislákolt a félhomályban, így majdnem olyan volt, mintha romantikus étteremben lennénk. Kinyitottam a könyveket, és elmagyaráztam mindent, amit nem értett, aztán feladatokat oldottunk meg. Először zavart kicsit, hogy egy fiúnak osztom az észt, de egyre jobban belejöttem. Amikor egyikünk se beszélt, csak a lélegzetünket és a golyóstoll sercegését lehetett hallani. Biztos voltam benne, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: hogy mennyire jó itt lenni egymás mellett. A barátaim listáján most már tényleg két név van: Lander és Myriam. Nem sok, de éppen elég.
Öt óra volt, mire torkig lettünk a matekozással. Kint már sötétedett. Ledobtam a tollam, a tenyerembe fektettem az állam, és álmodozva bámultam ki az ablakon. Nem, ez így nem igaz: először tényleg kinéztem az ablakon, de kis idő múlva már Landert figyeltem, ahogy minden erejével algebrát tanul. Hirtelen kedvem támadt megérinteni a tollat tartó kezét, vagy végigsimítani a haján. De visszafogtam magam, hiszen ki tudja, mit gondolna rólam, ha megtenném. A telefon riasztott fel. A csengetésre Lander is felnézett – egyenesen a szemembe –, és én ijedten visszanéztem, majd el, majd ismét vissza… Elmosolyodtam, és letrappoltam a lépcsőn.
– Nem, sajnálom, az apukám nincs itthon, értekezleten van. De az üzenetét szívesen átadom neki – mondtam nagyon udvariasan, pedig valójában a pokolba kívántam a vonal túlsó végén lévő férfit.
– Rendben van, várni fogja a hívását. Viszonthallásra – mondtam. Na végre – morogtam magamban, és letettem a kagylót.
Lander a szobám ajtajához támaszkodva állt, amikor visszamentem, és azt kérdezte:
– Még egy kis matek?
– Isten ments! Nem volt ez elég egy délutánra? Gyere, menjünk le!
Felvette a táskáját. A nappaliban lerogytam a kanapéra. Lander óvatosan leült, épp egy picivel arrébb. Önkéntelenül is Vilvoorde jutott eszembe, meg az ottani fiúk. Annyira rámenősek és pattanásosak voltak Landerhez képest! Ez a fiú annyival izgalmasabb és érdekesebb! Aztán nagy hülyeséget kérdeztem. Egyszerűen kicsúszott a számon, mielőtt meggondolhattam volna:
– Mindig ennyire visszafogott vagy?
Elpirult.
– Visszafogott?
– Úgy értem, főleg ha a többi fiúval hasonlítalak össze... szóval te annyira más vagy.
Ez csak egyre rosszabb. Ráadásul egész délután túl sokat beszéltem.
– Mást vártál? – kérdezte.
– Nem, nem úgy értem. Felejtsd el!
Most én jöttem teljesen zavarba és elpirultam. Ez a beszélgetés kezd elfajulni. Néhány másodpercig csönd volt. Aztán megszólalt:
– Szóval szerinted unalmas vagyok?
– Nem, Lander, nem vagy unalmas. Tényleg nem! Én beszélek túl sokat!
– Akkor jó – mondta.
Sóhajtottam, és örültem, hogy végre megint kapok levegőt.
– Akkor jó – mondtam.
Kint már majdnem teljesen beesteledett. A sötét felhőkön vörös foltok úsztak, és úgy nézett ki, hamarosan esni fog. Behúztam a függönyöket, és leültem mellé.
(Rádai Andrea fordítása)
