Lackfi János: A nagy autómosás

2010. január 6.

Egy készülő kötetbe engedünk most bepillantást: Lackfi János: A nagy autómosás című meséjét olvashatjátok az Autósmesék című mesegyűjteményből, ahol Lackfi mellett olvashattok majd meséket (többek között) Kiss Ottótól, Békés Páltól, Mosonyi Aliztól, Dragomán Györgytől, Berg Judittól is, a rajzokat pedig Rubik Anna készíti...
– Fogadok, hogy nem láttatok még autómosót! – magyarázott Köles a köré gyűlt többieknek. – Nagyon klassz lehet ott dolgozni. Először is fognak egy csomó vizet.
– Vizet? – érdeklődött Dinnye. – Az itt is van a pocsolyában.
Azzal már hozta is a törött játszóvödörben.
– Nos igen – folytatta Köles. – De aztán lemosóport öntöttek a vízbe.
– Azt mi is tudunk, van fehér kőmorzsánk! Első osztályú! Saját kezűleg bányásztam a dombon! – izgult rettenetesen Korom. – Hozom is rögtön!
És csakhamar megjelent egy degeszre tömött, szakadt nejlonzacskóval.
– Úgy-úgy, keverjétek ki jó habosra! – oktatta őket Köles, miközben Korom és Dinnye egy bottal habarták a kőmorzsás pépet. – Minél habosabb, annál tisztább lesz a kocsi! És annál viccesebben néz ki a mosás.
– Aztán hatalmas kefékkel felkenik az autóra az egészet! – fontoskodott Köles.
– De honnan vegyünk kefét? – tanácstalankodott Dinnye és Korom.
– Hát ágakból kell kötözni, mint a seprűt – találta fel magát Janka, és már szaladt is gallyakért.
Mindnyájan elmerülve kötözgették az autómosó keféket.
A négy jó barát roppant elégedetten vette szemügyre autómosó készletét. Most már igazán csak egy lemosni való autó hiányzott.
– Mossuk le a két rollert! – adta ki a parancsot Köles.
A járgányok hamarosan csillogtak-villogtak a napon.
– Azért a roller mégsem autó – elégedetlenkedett Korom.
– Mossuk le a homokozós dömpert! – találta fel magát Köles, a fővezér.
Lelkesen sikálták a kis teherkocsit, és egy-kettőre el is készültek vele.
– Nem csillog – dörmögte Dinnye.
– És nem villog – szögezte le Janka.
– Mossuk le a Dombontúli Bácsi kocsiját! – vetett szikrát Köles agya.
– Hurrá! – dobálták égre a keféket örömükben az autómosók.
A Dombontúli Bácsi kocsija ugyanis a domb túlfelén parkolt, vadonatúj volt, és gyakran mosogatta, törölgette, fényezgette a Bácsi maga is. Vagyis biztos szereti, ha az autóját alaposan lesikálják.
Nekiláttak szorgosan, Köles röpdösve csorgatta a habos, kőporos vizet a fényes motorháztetőre, a többiek pedig sikálgatták a seprűikkel, csak úgy csikorgott meg nyikorgott meg vicsorgott belé.
– Csudaszép lesz! – örvendezett Janka.
– Hogy fog örülni! – fantáziált Dinnye.
– Bújjunk el gyorsan, mert jön a Bácsi! – figyelmeztette őket Korom. – Majd csak akkor jöjjünk elő, ha ámul és bámul és nem tudja, kinek köszönje meg.
A Dombontúli Bácsi kijött, és nagyon furcsán viselkedett.
Először a haját tépte, pedig amúgy se sok volt neki.
Aztán elvörösítette a fejét, pedig amúgy is vörös volt neki.
Aztán kiguvasztotta a szemét, pedig amúgy is békára hasonlított.
Közben ordított is, hogy:
– Piszkos! Gazember! Csirkefogó! Kölykei! Ezért! Még! Megfizettek! Csupa! Karcolás! A! Vadonatúj! Karosszéria! Ez! Egy! Vagyonba! Fog! Kerülni! Nekem! Megőrülök!
– Úgy látszik, nem tetszik neki – csodálkozott Dinnye.
– Pedig csudaszép lett – értetlenkedett Janka.
– Egy kis hab maradt rajta, de hát túl hamar jött a Bácsi – pontosított Korom.
– Sebaj, srácok, holnap lemossuk a hátulját is, talán már nem lesz ilyen ideges – összegezte Köles.

Vissza az olvasósarokba ...