Olvasósarok - Máté Angi: Volt egyszer egy pocsolya

Akkora volt ez a pocsolya, mint egy nagykabát, mint két bárány. Akkora.

Ez a pocsolya csak feküdt és feküdt.

Tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az utat feküdte; az eget bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. Bugybogtatta a szemeit, s bugybogó szemei jól láthatták az égen a felhőt.

Akkora volt ez a felhő, mint egy nagykabát, vagy két bárány. Akkora.

A felhő csak feküdt és feküdt, tán öreg volt, tán lusta volt, magam sem tudnám megmondani, de mindig az eget feküdte és a földet bámulta a szeme, a hasa, keze-lába. S szemei jól láthatták a földön a pocsolyát.

Nézték egymást, hát, folyton-folyvást, a pocsolya és a felhő.

– Ehh! Mindig ezt a fekvő puffosat látom, ezt a bamba, fehér heverészőt. Unalmas. Na, én innen elmegyek, de el ám! – tápászkodott fel az útról a pocsolya. Locsogásait összeterelte, széleit marokra fogta. Toccsantott lábnyomait maga után hagyva fellépdelt a pocsolya, fel az égre.

Ugyanekkor a felhő is felszegte a fejét:

– Ehh! Mindig ezt a tespedőt látom, ezt a sár laposát. Unalmas. Bizony, odébbálok innen, de odébb ám! – karolta át dudorait a felhő. Azok meg mindegyre kibuggyantak a karolásból. El-elmaradozott egy-egy dudor a levegőben, akár habos lábnyomok, s lelebbegett a felhő, le a földre.

Így hát a felhő az útra feküdt, a pocsolya az égre.

Aztán, amikor nagy komótosan hátradőltek, új fekhelyeiken, és nézni kezdtek, hát mit látnak szemeik, no, mit?

Azt látták szemeik, amit eddig is, mindig: a pocsolya a felhőt, a felhő a pocsolyát.

Lett ebből nemulass: először még csak dörzsölték szemeiket – talán álmodnak, bizonyára rossz álom –, de nem, igazat láttak. Akkor aztán az hallatszott, hogy:

– Buff – befele fordult az égen a pocsolya.

– Buff – befele fordult a földön a felhő.

Semerre se néztek többé, semerre, csak durcáskodtak.

Megsokallta ezt a buffogást az ég, ezt az oktalan durcáskodást, lerázta a pocsolyát magáról, csak úgy spriccolt az repültében:

– Eredj, repülj, zsimbes népség!

Megsokallta a föld is ezt a puffogást, ezt az oktalan durcáskodást, fölpenderítette a levegőbe a nagytestű felhőt:

– Eredj, repülj, zsimbes népség!

S így lettek örökké mozgók az eddig csak fekvők: a pocsolya és a felhő.

Labdázott velük az ég s a föld.