Rumini kapitány
A mindig mosolygó Berg Judit nemcsak nyaral.
Nemcsak fürdik a Balatonban.
Nemcsak bicajozik, nemcsak fagyizik...
Hanem RUMINIT ír!
Mert késő őszre elkészül és aztán megjelenik a legújabb, várva várt Rumini!
A címe Rumini kapitány lesz
Most csak itt, csak nektek itt egy részlet belőle nagy titkosan!
Az indulás előtti délutánon, amikor a ládákba csomagolt rakományt már feltornyozták a raktárban, a kapitány néhány órás kimenőt engedélyezett a legénységnek. Galléros Fecó elgondolkodva nézett végig Ruminin és Balikón.
– Ahogy elnézem, rátok férne egy kiadós…
– Fürdés? Szó sem lehet róla! – tiltakozott Balikó.
Rumini közelebb hajolt, hogy körbeszimatolja.
– Pedig nem ártana! – fintorgott vigyorogva.
– Még te beszélsz? – háborodott fel Balikó. – Idejét sem tudom, mikor mosakodtál utoljára!
– Persze, hogy nem tudod, ha felé se nézel a fürdőszobának! – vágott vissza Rumini.
Balikó szóhoz sem jutott a felháborodástól, csípőre tette a manccsal, fenyegetően meredt a barátjára.
– Mielőtt végleg összevesztek, megjegyezném, hogy én nem fürdést, hanem fagyizást akartam mondani – szólt közbe Fecó.
– Mekkora ötlet! – csillant fel Rumini szeme. – Tényleg ránk férne egy alapos fagyizás. Bár Balikónak fürdeni sem ártana – tette hozzá halkán, aztán gyorsan Fecó háta mögé ugrott, nehogy Balikó megcibálja a fülét.
Fecó azt javasolta, hogy üljenek be a Tikkadt Talizmánba, mert ott nemcsak fagylaltot, de finom koktélokat is lehet kapni. Odafele útba ejtették Fecó otthonát, hogy Johannát és a kis Jucót is elhívják a búcsúfagyizásra. Hamarosan a kis társaság a Tikkadt Talizmán teraszán üldögélt, hatalmas kelyhekből kanalazták a jéghideg finomságot, és az előttük álló útról beszélgettek. Egyedül Jucó ücsörgött a babakocsiban, elégedetten majszolva egy tölcsért, amit Johanna nyomott a mancsába.
– Tudom, hogy sikerülni fog, Fecó! – mondta Johanna. – Érzem, hogy megtalálod Fecókát és Rozit!
– Nélkülük nem jövök vissza, annyi biztos – fogadkozott Fecó.
– Ránk is számíthatsz! Segíteni fogunk a keresésben! – tette hozzá Rumini, mire Balikó teli szájjal, de annál nagyobb beleéléssel kezdett bólogatni. Amikor végre lenyelte a falatot, ő is megszólalt.
– El sem hiszem, hogy pont most nem tudjuk magunkkal vinni a kalapot, amikor igazán szükségünk volna rá.
– Ez mind a király hibája! – háborgott Rumini. – Egyszerűen ellopta!
– Csodálod? – nevette el magát Galléros Fecó. – A láthatatlanná tevő kalap a világ egyik legmenőbb holmija. Nincs az a király, aki ne akarná megszerezni magának.
– Kit érdekel a király, ha egyszer az a mi kalapunk! – hördült fel Balikó, és kis híján torkán akadt a következő kanál fagyi. – Mi kaptuk Rufus mestertől, éveken át vigyáztunk rá, Metamor várában pedig én magam varrtam össze a szakadását varázscérnával. Ráadásul nélküle Rumini nem tudta volna halálra rémíteni a szurikátákat.
– Az volt a baj, hogy kitudódott a létezése. Titokban kellett volna tartanunk – sóhajtott Rumini.
– Jó-jó, de hogy? – legyintett lemondóan Balikó. – Valahogy muszáj volt megmagyaráznunk őfelségének, hogy miféle kísértet űzte el a szurikátákat az Egérvárból.
– Nézzétek a dolog jó oldalát – szólt közbe Johanna. – A kalap segítségével megmentettétek az országot.
– Más az életét vagy a fél karját áldozza fel a hazájáért, ti a kalapot – tette hozzá Fecó.
– Ez akkor is lopás! – morgott Rumini. – Kölcsönkéri, hogy megnézhesse, aztán megtetszik neki és közli velünk, hogy államérdekből megtartja. A végén pedig kiállítja a nyavalyás Egérmúzeumban. Ráadásul azóta a Szélkirálynőn is mindenki erről beszél. Ha láttátok volna Negró fejét, amikor kiderült!
– Láttuk – vigyorodott el Fecó.
– Mondjuk, a látvány felejthetetlen élmény marad – enyhült meg Rumini.
De Balikót nem lehetett lecsillapítani.
– Igen, most nevetünk azon, hogy milyen bambán bámult a drágalátos fedélzetmesterünk, de szerintem tenni fog ő róla, hogy ne örüljünk soká. Biztos lesz egy-két szava ahhoz, hogy éveken át láthatatlanul törtünk borsot az orra alá a fedélzeten.
– Tartok tőle, hogy fárasztó utunk lesz – hümmögött Rumini. – Balikó, akarsz fogadni, hogy napjában hányszor fogjuk felsúrolni a fedélzetet?
– Nem akarok! Beszéljünk inkább valami másról. Nem ehetnénk például még egy fagyit?
– A magam részéről csatlakozom – emelte fel a mancsát Fecó.
– Én is – mosolygott Johanna, aztán kérdőn Ruminire nézett.
– Előfordult már, hogy valaha is cserbenhagytalak benneteket? – méltatlankodott az egérfiú, és máris intett a pincérnek, hogy rendelni szeretnének.
Mire a következő adag fagylalt elfogyott, a kimenő ideje is lejárt. A három tengerész hazakísérte Johannát és Jucót, aztán siettek vissza a kikötőbe, nehogy lemaradjanak az esti névsorolvasásról. A kapitány rövid beszéde után mindenki nyugovóra tért, hogy másnap pirkadatkor felhúzhassák a horgonyt.
A Szélkirálynő hajnalban jó széllel indult délkeleti irányba. A legénység jókedvűen, várakozással nézett a következő hónapok elé. Bár legutóbb, a Fényvizekre tett útjuk során kétszer is életveszélybe kerültek, most mindenki abban bízott, hogy gond nélkül tudják célba juttatni a rakományt a távoli Kartács-tengeren.
(Berg Judit fotóját Lantos István készítette)
