Éljen a család!

cimkék: #ismertető #Eszter blog

Állatos, rejtélyes, nyomozós, vagy humoros, de még kellőképpen egyszerű történetekkel nem nagyon tudunk melléfogni, amennyiben kezdő olvasóknak való könyvet keresünk. A Könyvmolyképző Kiadó Olvasni jó sorozatában Christine Sagnier Éljen a család! című folytatásos kisregényei a vicces, hétköznapi családtörténetek tematikájába illeszkednek.

A könnyed gyerekhumorral tálalt, naplóbejegyzés-szerű történetek egy széthullott család és az új házassággal, új családtagokkal, új élettel járó kisebb-nagyobb konfliktusok köré szerveződnek. A narrátor egy Lola nevű kislány, aki édesanyjával, bátyjával és nevelőapjával, vagy ahogy a gyerekek hívják: “műapával” éli a kisiskolások életét. Mindaddig, amíg ki nem derül, hogy hamarosan új kistestvér érkezik, ráadásul műapa előléptetése miatt a családnak el kell költöznie.

A nehéz élethelyzeteket Lola humoros narrálása oldja, a tipikus, majdhogynem sematikus karakterek remekül beilleszthetők a legtöbb családmodellbe. Az enyhén túlterhelt anyuka, aki könnyen felhúzza magát, a piszkálódós, nemtörődöm kamasz báty, aki azért a bajban igazi támasza is tud lenni a testvérének, vagy a kedves nagypapa, aki a legnehezebb helyzetekben mindig oldja a feszültséget. Ismerős élethelyzetek, egyszerű történetvezetés, és könnyed humor. Mind-mind garancia arra, hogy a kezdő olvasók biztosan átrágják magukat a sorozaton.

Ami viszont zavart, az a tipográfia, a naplókoncepcióból fakadó kaotikus megjelenés: a maszatos oldalak, a ragasztócsíkos, ferdén odabiggyesztett, háromdimenziósra árnyékolt képek, vagy a piros színű, kézírásos oldalszámozás. Annyira kaotikussá teszi az oldalakat, hogy olvasás közben ugrál az ember szeme. Tipikus vonalas, margós füzetlapokon olvashatunk kézírásra hasonlító nyomtatott betűket, közben a kemény fedél miatt mégsincs füzetjellege a kiadványnak. Pedig talán nem is lett volna rossz választás a puha fedél, már csak a britek füzetszerű, első olvasós kiskönyveire gondolva, amit a gyerekek könnyedén magukkal vihetnek anélkül, hogy húzná a hátukat a táskában lapuló szabadidős olvasmányuk. A szereplők neveit is lehetett volna néha magyarítani, vagy legalább lehetett volna olyanokat választani, amiket amúgyis fonetikusan írunk, így a ragozásoknál sem kellene esetleg annyira bíbelődni a betűzéssel. És az sem biztos, hogy a “bye-bye”-t minden kezdő olvasó ki tudja olvasni úgy, hogy közben még a jelentését is érti.

Kapcsolódó cikkek