A kicsinységek mestere - PRÓBA
Bartos Erikáról

Sokféle meseíró tehetség nyilvánul meg a mai magyar gyermekirodalomban. Vannak különleges stílusművészek, akik a szinte szokványos mesei menetrendet is képesek szavaik, kifejezéseik, az egyedi fogalmazás színei által feledhetetlen olvasmányemlékké tenni. És vannak, akik nem bíznak mindent a nyelv teremtő képességére, viszont annál inkább számítanak a fantázia, valamely utánozhatatlan ötlet teljesítményeként előálló mese „talpraesettségére”. Nyilvánvalóan vannak, akik számára a mese a kreatív nevelés eszköze, szinte konkrét mozdulatokkal segítve a nevelő-szülő munkáját, és vannak mások, akik tartózkodnak a mesének ettől a praktikus alkalmazásától, mert számukra a történetnek elsősorban esztétikai, s így magáért való, alig magyarázható „üzenete” van. Vannak kedvesek és vannak fanyarak, vannak régebbi világok felé kacsintgatók és vannak korunk új hőseit és hősnőit megálmodó szerzők. Vannak, akik nagyszabású történetre vágynak, a bolhából is, úgymond, elefántot csinálnak, ha ez az elefánt elég szórakoztató. És vannak megrögzött kicsinyítők. Bartos Erika egészen biztosan egy közülük. Mesevilága(i) kialakításakor jól követhető a szándék, amivel minden megfigyelését emberi, emberkényi méretre vezeti vissza. Nála a világ olykor egyetlen város (pl. Hoppla meséi); a város élete lényegében tanulmányozható egy család vagy baráti kör életén keresztül (Anna, Peti és Gergő-mesék); s a családot is pótolni képesek – persze, teljes értékűen – a benne élő legkisebbek, gyerekek, testvérek közösségei. De ha még ennél is kisebb megfigyelőpontunk adódik, miért ne igazodnánk ahhoz? Guggoljunk, hasaljunk csak le, szemléljük ne is gyermek-, de bogárperspektívából az életet, hátha még közelebb kerülünk a nagy titokhoz.