Az irodalmat eleinte unalmas tananyagnak, majd veszélyes kábítószernek láttam

Interjú Szabó Borbálával, a Nincsenapám, seanyám szerzőjével

2016. november 29.Eszteranna

cimkék: interjú Best of TilosAzÁ

Megrázó és humoros, mély és felemelő, felnőttes és gyerekes. Folytathatnám a látszólagos ellentétek sorát, de mivel ez jóval sekélyesebb lenne, mint a regénynek akár egyetlen mondata is, ezért abbahagyom. Inkább olvassátok el magát a művet! Össze sem lehet hasonlítani az ajánlóval. Azt ugyanis egy komoly, tehetséges, igazi író írta.

/Litkai Gergely/

– A regényben a főszereplő két macskája valójában, Kosztolányi Dezső és Karinthyt Frigyes. Miért éppen őket választottad és nem más (magyar) írót/költőt?
– Közel állnak hozzám mindketten, egy időben tényleg úgy éreztem – talán úgy érzem ma is? -, hogy ők a legjobb barátaim. Kosztolányival nagyon hasonlóan gondolkodunk életről, halálról, írásról. Karinthy pedig ugyanolyan link humorista-író, tehetség-elaprózó szélhámos, mint én vagyok. Íróilag is erősen kötődöm a nyugatos hagyományokhoz.

– A történet önéletrajzi ihletésű: „Bevezetés – melyben e könyv írója bemutatja és leleplezi e könyv íróját, akinek személye nem esik egészen egybe e könyv hősével, habár vannak érdekes átfedések.” A főhős szerint az irodalom „szar”, nem igazán rajong érte. Amennyiben ez „érdekes átfedés”, mikor, minek hatására fordultál az irodalom felé?
– Igen, ez is egy érdekes átfedés. Nem mindig érdekelt az irodalom – eleinte unalmas tananyagnak, majd veszélyes kábítószernek láttam. Aztán, nem is tudom, talán a színház felől találtam meg az irodalmat: Shakespeare-t, Molière-t játszottunk a színjátszókörrel. Tetszett a dráma, a humor, a közösségi létezés a művészetben. De közben már a verseket is megszerettem, először Adyt, aztán Kosztolányit, Babitsot, Karinthyt. Utána pedig nem volt megállás.


                                                                                                  (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

– Sok író a fantasztikum segítségével távolítja el magától a művet. Az antropomorf macskák, az időutazás, a főhős víziói nálad is ezt a célt szolgálták? Szerinted besorolható a regényed a fantasy műfajába is?
– Nem tudom, és nagyon örülök, hogy nem nekem kell bárhova besorolni! Én a magam részéről Bulgakovot koppintottam, a nagy macskás példaképet. Ő vajon fantasy? Akkor én is az akarok lenni!

– A Nincsenapám, seanyám eredetileg színdarab volt. Miben ad többet (ha többet ad), vagy miben más a regény, mint a színdarab? Ugyanannak a befogadói rétegnek szól a két alkotás?
– A regény – műfajánál fogva – sokkal inkább tud szólni az irodalomról, mint a színház. A színházat nem érdekli az irodalom. A színházat a helyzet, a konfliktus érdekli. A regényben sok mindent megírhattam, kifejthettem, amit a színdarabban nem. Ott viszont a remek rendező, a színészek hozzáadták magukat, a játékukat, a személyiségüket, és ettől egész másféle lett az előadás, mint ez a könyv. És mégis hasonló. Mondjuk úgy: másképpen jó a kettő.

– Kamaszkoromban hasonló pánikrohamaim voltak, mint a főszereplőnek. Sajnálom, hogy nem akkor olvastam a könyvedet, szerintem rengeteget segíthet az azonos problémákkal küzdő gyerekeknek. Segítő/terápiás könyvnek szántad vagy nem ez volt az elsődleges célod?
Szerintem a jó irodalom mindig terápiás, anélkül, hogy konkrét, gyakorlati „hasznot” hajtana. Segít megérteni a világot, önmagadat, segít röhögni vagy sírni rajta. És egy idő után rájössz, hogy nincs ok a pánikra: egy nagycsalád tagja vagy, és többet nem leszel egyedül. 

– A könyv több stílusréteget kever, egyszerre kap nagy teret a humor, könnyedség és a rendkívül nyomasztó, szomorú leírások, mégsem esik szét a szöveg. Tudatosan figyeltél erre, volt valamilyen stratégiád, ami szerint keverted a különböző stílusokat?
– Igen, tényleg szeretem keverni az építőanyagokat – a színdarabokban is, és itt is, a regényben. Ez egyfajta játék, ritmus, csipkelődés az olvasóval – de van mélyebb jelentése is. Tudjuk, hogy az életben a legszomorúbb dolgok gyakran a legviccesebbek is egyben, és fordítva. És érdemes meglátni egyikben a másikat.

– Kiknek írtad ezt a könyvet? Milyen fogadtatásra számítasz?
Mindenkinek írtam, aki volt kamasz, vagy most kamasz. Ugyanazért írtam, amit az előbb mondtam az irodalomról: hogy aki olvassa, rájöjjön, nincs egyedül. És ha olvassák, akkor én sem leszek.

 
Az interjút Nagy Eszteranna készítette.


Ha a polcodon szeretnéd tudni a Szabó Borbála Nincsenapám, seanyám című regényét, akkor kattints ide és szerezd meg kedvezményes áron! :)