Az óperenciás tenger kalandorai
Kiadói különdíjak is születtek... A Pagony díját SZŰCS GYULA Az óperenciás tenger kalandorai című meséjéért kapta.
A vén Salabakter rémkertjét mindenki ismerte, és ha csak tehette, messzire elkerülte. Lomtárnak használt, gazos hétvégi telek volt a panelházak és a beton garázssor között. Rozoga fakerítése mögött nem termett gyümölcs, csak mérges szömörce és a bolondító beléndek. Ide még a legvásottabb kölykök is csak akkor másztak be, ha valami fatális véletlen miatt átrepült a labdájuk a közeli iskolaudvarról. Minden osztályban azt suttogták: a kert kísértet járta, szörnyű hely, amit tűzokádó pokolkutyák őriznek. Teliholdkor pedig megjelennek azoknak a gyerekeknek a szellemei, akik nem tudták időben kihozni a labdájukat, így a gonosz Salabakter sparhelten rotyogó fazekában végezték.
– Nem is léteznek pokolkutyák – legyintett Zénó, a nyüzüge eminens a 7. B-ből. Amint ezt kimondta, velőtrázó vonyítás harsant a kerítés túloldalán. Zénó gyomra hirtelen babszem méretűre zsugorodott az idegességtől, de igyekezet bátornak mutatkozni az osztálytársai előtt, ha már egyszer önként elvállalta, hogy átmegy a labdáért. Pedig nem is miatta repült át, hanem az iskola réme, Melák miatt, aki teljes erőből rárúgta szegény fiúra.
Zénó gyűlölte a focit, de tornaórán kötelező volt ezzel eltölteni az időt az udvaron. Mindig a kapuba állt be, csak hogy ne kelljen részt vennie az értelmetlen, őrült rohangálásban. Azt viszont mindennél jobban utálta, ha lyukas markú gyógyegérnek gúnyolták. Öt bekapott gól után ezért úgy döntött, megmutatja a fiúknak, hogy nincs lekvárból!
De rögtön meg is bánta az önkéntes hősködést, mikor a kerítésbe kapaszkodva szálka ment az ujjaiba. A roskatag deszkák kis híján összeszakadtak alatta, ahogy átlendült a palánkon, és a térdét is felhorzsolta, amikor lehuppant a túloldalon.
A kert belülről sokkal kísértetiesebbnek tűnt, mint a mendemondákban. A hatalmas, göcsörtös fák, meg a drótra futtatott, elhanyagolt szőlőindák mögül alig látszott ki a Salabakter viskója. A szutykos ablakban mintha valaki elhúzta volna a függönyt, de Zénónak nem volt ideje azon töprengeni, kísértetet lát-e. Mérges kutyaugatás harsant a kunyhó mögött.
Zénó lázasan keresni kezdte az átrúgott labdát. A varjútövis ágai alatt lelelte meg, de csak azon az áron tudta kihúzni a bokorból, hogy a tüskék véresre karistolták a karját. Visszabotorkált a kerítéshez, hátha azelőtt át tud még mászni, hogy a Salabakter csaholó vérebei széttépik. Nem volt ekkora szerencséje.
A pokolkutya első harapása még csak a tornacipőt tépte le a lábáról. A második támadást viszont már a karácsonyra kapott melegítője bánta. A lyukas kerítésléc is a legrosszabbkor tört ketté alatta, Zénó hatalmasat nyekkent a földön. Most már biztos volt benne, hogy a vérebek vacsorájaként végzi.
Ő lepődött meg a legjobban, amikor pokolkutyák helyett két kajla fülű labradorkölyök kezdte nyalogatni az arcát. Az egyik szurokfekete volt, a másik koszosfehér. Nem hagyták békén: újra és újra azt követelték, hogy egy félig szétrágott teniszlabdát dobáljon nekik.
Zénó ezután minden nap átmászott tanítás után a rozoga kerítésen. Hol friss vizet vitt a kutyáknak egy kólásüvegben és egy otthonról elcsent műanyag dobozban, hol az uzsonnára kapott körözöttes kenyeret adta nekik oda. Miután híre ment az osztályban, hogy a vén Salabakter tűzokádó pokolkutyái valójában örökké éhes labradorok, Melák is egyre többször mászott be Zénóval együtt a titkos kertbe.
– Ül! Fekszik! Hozd vissza! Gurulj! Nem te! Te! – Melák (akit igazából Petinek hívtak) bámulatosan jól értett a kutyákhoz. Ebben persze sokat segített az is, hogy a zsebe mindig tele volt otthonról hozott töpörtyűvel és szalonnadarabkákkal. Melák ugyanis ízig-vérig kun parasztlegény volt. Távolsági busszal járt be reggelenként a városi iskolába, délután pedig elsőként sietett haza, hogy besegíthessen a tanyán.
– Buta vagy, mint a tök, de szívós, mint a bivaly – mondogatta neki mindig a matektanár. De nem buktatta meg Melákot, mert akkor az alsóbb évfolyamoknak hordta volna halomba a népdaléneklő versenyekért kapott okleveleket meg a diákolimpiai érmeket. A nagydarab fiúval senki sem barátkozott. Zénó is tartott tőle, mert sosem tudhatta, miért jön oda hozzá. Lemásolni a matekházit? Vagy adni egy csattanós tockost, hogy mindenki ezen nevessen? Zénó sem volt népszerű az osztályában, hiszen egy másik iskolából íratták át ide év közben, mindenki őt szekálta. Most viszont már volt közös témája Melákkal. A vén Salabakter kertje és a kutyák miatt úgy tűnt, mégsem ez lesz élete legszörnyűbb tanéve.
Zénó hetekig nem látta a Salabaktert a telken. De nem is hiányzott neki a rettenetes hírű öregember, Melák és ő nagyon jól elvoltak délutánonként az elárvult kiskutyákkal. Az egyik fullasztóan meleg, májusi napon a 7.B verekedős fenegyereke, Ati is átmászott velük a kertbe. A labradorok nem érdekelték, az viszont annál inkább, mi lehet a kunyhó lelakatolt ajtaján túl. A sok igazolatlan hiányzása miatt évismétlésre kötelezett Ati egy igazi lakótelepi vagány volt. Rockzenekaros pólókat hordott, és mindig volt a zsebében csúzli, cigi, gyújtó és svájci bicska.
– Kornyikáljatok valamit, pupákok! Ez hangos lesz – kacsintott, majd előpattintotta a bicska minifűrészét, és nekiesett a lakatnak. Melák rá is zendített az „Által mennék én a Tiszán ladikon”-ra, a kutyák pedig panaszosan vonyítani kezdtek. A kettő együtt már elnyomta a fémen síró fűrész zaját. A lakat kisvártatva földre hullott, kitárult a kunyhó zöldre mázolt, kopott ajtaja.
– Előre, zsiványok, kifosztjuk a vén Salabaktert! – vigyorgott Ati, és bemasírozott a dohos pinceszagot árasztó házba.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? Betörni és rabolni nem szép dolog – motyogta félénken Zénó. Melák nem szólt semmit, csak vállat vont, és követte az imbolygó öngyújtólángot. Zénó végül utána ment, hátha kupacokban álló aranykincseket találnak, mint a kalandregényekben. De csak törött ruhaszárítók, lyukas lavórok, rozsdás tévéantennák hevertek odabenn. Amíg Zénó az elromlott villanykapcsolóval babrált, Melák a féltéglányi mobiljával világítva egy köteg újságot vett észre a sarokban porosodó Orion tévé tetején.
– Kellenek? – mordult fel.
– Naná – pattant mellé Ati, és a bicskájával szétvágta az újsághalmot gúzsba kötő zsineget. Playboyok, képregények, színes bulvárlapok hullottak a földre. – Vigyük mindet, és pucolás! Majd a játszótéren osztozkodunk!
A fiúk a lakótelep túlfelén, a rönkvárban ücsörögve vették szemügyre a zsákmányt. Zénót mardosta a lelkiismeret a lopás miatt, de azzal nyugtatta magát, hogy az anyukája egyedül neveli őt, sosem volt pénzük drága magazinokra. Az új barátainak köszönhetően viszont most már hozzá juthatott ilyenekhez. Még arra is rá tudta venni Melákot és Atit, hogy ne verekedjenek össze az újságok miatt, inkább osztozkodjanak aszerint, ki mit szeret olvasni. Így lett Atié egy Playboy és néhány Rock Power, Meláké egy rakás Autó-Motor, Zénóé pedig egy szakadt borítós Rubicon meg egy megsárgult Ufó Magazin.
Zénó fantáziáját nagyon izgatták a régi korok, az ufók, a szellemek és a templomos lovagok. Mindig is olyan világjáró kalandor szeretett volna lenni, mint Indiana Jones. Vagy mint az apja, aki megszállottan kutatta a piramisok és Atlantisz titkát, de a hajója nem sokkal Zénó születése után elveszett a Bermuda-háromszögben. Zénó sokszor álmodozott arról, hogy ha felnő, nemcsak a jetit és a Loch Ness-i szörnyet találja majd meg, de az eltűnt apját is. És mintha csak a kozmikus erők vezették volna a kezét, Zénó pont egy Atlantiszról szóló, szenzációhajhász cikknél nyitotta ki az 1992-es Ufó Magazint.
Mindannyian az atlantisziaktól származunk?
Régészeti leletek bizonyítják az egyiptomi, a maja és a polinéz kultúra közös eredetét – Dr. Mohácsi Zénó szenzációs felfedezése alapjaiban rengetheti meg a világról alkotott eddigi képünket!
Zénó szíve a torkában dobogott, majdnem kiszédült szegény a rönkvár tornyából. Nagy izgalmában azt sem tudta, hol kezdjen bele az apja 13 évvel ezelőtti ásatását taglaló, fotókkal és kézzel írt naplóbejegyzésekkel illusztrált cikknek.
– Ezt nézd, micsoda cicik! – kurjantott fel Ati, miközben a fülig vörösödött Meláknak mutogatta a Playboy-ban pózoló lányokat. Melák fájdalmasan felnyögött. Na nem a ledér hölgyek látványa miatt, hanem mert a fején szétplaccsant egy petrezselyemmel megszórt, öklömnyi főtt krumpli.
Zénóra is jutott belőle. Az eminens fiú zavartan pislogott, Melákot és Atit viszont úgy elkezdte rázni a nevetés, hogy majdnem leestek a rönkvár hídjáról. Akkor sem hagyták abba, amikor egy torzonborz, ráncos arc jelent meg az egyik földszinti ablakban.
– BÜDÖS KÖLYKÖK! – bődült el az öregember. – KUSS LEGYEN!
– Mert ha nem, akkor mi lesz, tata? – vigyorgott Ati csillogó szemekkel. – Megdob a desszerttel is?
– Mindjárt megtudod, mi lesz! Szemtelen taknyos!
Zénó biztos volt benne, hogy a vadóc Ati addig fogja hergelni a házmesterlakásból kiabáló öreget, hogy az kijön utánuk a játszótérre. Villámgyorsan lehuppant a várfokról, és cölöpök tövében szorosan megkötötte a cipőfűzőjét a futáshoz.
Igaza lett. Hatalmas csattanással vágódott ki a lépcsőház ajtaja. A torzonborz öreg fújtatva megindult feléjük, és közben így bömbölt:
– Ordítoztok? Heherésztek? Csak kapjalak el titeket, nyavalyás huligánok!
Napszítta bőrű, hatvan körüli, medvetermetű fickó volt. És ahhoz képest, hogy a fél lábára sántított, kitartóan végigkergette a fiúkat a salétromos falú négyemeletesek között, egészen a buszpályaudvarig. A srácok először még vigyorogva, aztán egyre kimerültebben menekültek a mankóját rázó óriás elől. Végül csak úgy tudták lerázni, hogy nekifutásból felugrottak egy épp indulni készülő buszra. A fekete füstöt pöfögő Ikarus a lelket is kirázta belőlük. Zénó el is ejtette a vén Salabakter kunyhójából elcsent Ufó Magazint, ami a padlóra esve pont az Atlantiszról szóló cikknél nyílt ki.
– Tudom már, honnan olyan ismerős ez a medveember – kiáltott fel izgatottan. – Ő is ott volt apa mellett a fotón!
És valóban. Az egyik képen az apja mögött egy szakállas óriás feszített. Egyszerre két ásót és három csákányt egyensúlyozott a vállán, és pont úgy nézett ki, mint a torzonborz öreg 13 évvel fiatalabban, tetterős kalandorként.
