Bokszer a gyomorba

Minden - Janne Teller új novelláskötete

Janne Teller ismét lesújt. Nem is egyszer, hanem mindjárt hétszer... aztán pedig elmagyarázza, hogy miért és hogyan teszi ezt. Bár a Minden egy novelláskötet, s nem regény, mégis ugyanott folytatódik, ahol korábban a Semmi végződött. Egymás után elolvasva őket – márpedig elolvassuk őket, mert egy letehetetlen könyvről beszélünk – olyan érzés kerít minket hatalmába, mintha lassítva élnénk át, ahogy egy kellemes, tavaszi séta közben váratlanul bokszerrel gyomorba vágnak. - Milán írása.

A nyolc írásból hét az erőszak, az elvadult fiatalság, a kirekesztés, illetve a szülői felelősség témáit feszegeti, a nyolcadik pedig az írónő vallomása arról, hogyan születnek az írásai. Aki nem akar semmit sem megtudni a novellák cselekményéről, az most zárja be ezt az oldalt, mert bár nem kenyerem a spoilerezés, de itt most lesz rá példa! Sajnálom.

A gyomorszorító érzés kezdődik a Miért? című novellával, mely egy fiatal srác kihallgatásáról szól, aki egy rozsdás vascsővel agyonvert egy idősebb fickót. A kihallgatás során arra próbál meg rájönni az őt faggató rendőr, hogy miért tette a srác, amit tett. A válaszokat olvasva szép lassan ráeszmélünk, hogy ez a könyv sem lesz egy sétagalopp: a fiatalok őszinteségén keresztül Teller ismét el fogja érni, hogy a könyv elolvasása után legyen mélyen bennünk valaki, aki csak a cipője orrát bámulva hümmög. Hogy a fenti bokszeres-gyomros hasonlatnál maradjak, ez az a pillanat, amikor a Margitszigeten ballagva az égbolton úszkáló bárányfelhőket kémleljük, és hirtelen megérezzük, hogy hastájékon valami nem stimmel.

És ha már ez tudatosult bennünk, akkor mehet mélyebbre a bokszer a petyhüdt, városi életmód által ránk ruházott úszógumiba, koncentrikus hullámokat gerjesztve ott, melyek szép lassan szétterülnek testünkön. Még mindig nem fáj, de az ütés már megállította lassú lépteinket és az ajkaink is kezdenek kinyílni. Az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve egy korlátolt nyárspolgár agymenése a kirekesztés jogosságáról, majd mikor már épp helyet foglalna babérjain, azokat egy másik korlátolt, kirekesztő nyárspolgár gyorsan ki is sepri alóla, s így válik kirekesztőből kirekesztett. A történet főszereplőjét naponta láthatjuk a szomszédban, a boltban, a munkahelyünkön, és hát basszus: magunkban is.

Fellélegeznénk, de a bokszer még csak most éri el az elsatnyult hasizmot, és ekkor már a fájdalmat is érezzük: A török szőnyeg egy egészen zseniális novella egy kislányról, aki mindent megtesz azért, hogy kivívja apja elismerését, mígnem rájön... valamire. Leheletfinom történet arról, ahogy a szülők tiszteletére emelt totemoszlopunk néha szép lassan elkorhad, vagy egy hirtelen támadt tűzvészben másodpercek alatt porig ég.

És ha esetleg elkezdenénk abban reménykedni, hogy a szülők megússzák annyival, hogy egyszerűen csak gyarló emberek, Teller tesz róla, hogy a bokszer tovább mélyedjen, leblokkolva belső szerveink békés működését. Ekkor már nagyon fáj, de persze tovább olvasunk. A Sárga fény ugyanis egy másik szemléletes írás a szülői felelősségről, ami egyúttal a bevándorlók és a kiszolgáltatott gyerekek témáját is kibontja. Egy amerikai srác megpróbálja felderíteni a szomszéd utcában lakó, de a házat soha el nem hagyó ázsiai gyereklányok helyzetét. Egy idő után sajnos sikerül is összeraknia a képet, ami az ő életét is alapjaiban változtatja meg. Kemény írás, amivel a szülőkről aztán le is kerül a fókusz. A könyv további részében ez javarészt a fiatalokra irányul, mintegy megmutatván, hogy milyen következményekkel jár, ha a szülők nem nőnek fel időben a gyerekvállalás feladatához. 

Míg a halál el nem választ egy srácról szól, akinek az anyja évekkel korábban meghalt az alkohol miatt. Hogy a srácot az értelmetlen bosszúvágy, vagy a megélhetésért folytatott kilátástalan küzdelem sarkallta kegyetlen gyilkosságra, az nagyjából talán kiderül a sztoriból, de a lényeg, hogy a főszereplő a társadalom rákfenéje, aki jelenleg épp a halálsoron várja, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet. A bokszer talán már kifelé jön a hasunkból, de a fájdalom most kezd csak igazán eluralkodni rajtunk. A kép elsötétül előttünk, és önkéntelenül is megfogalmazódik bennünk az a roppant kifejező gondolat, miszerint „jaj, ez nekem nagyon rossz”.

Hogy aztán a nyílt, késelős erőszak mellett a sokkal árnyaltabb, lelki terror is helyet kapjon a novellák közt, következik a Madarak, virágok, fák című novella, mely egy Dániába kivándorolt osztrák-német család kamaszlányának története, 1979-ből. Hogy ehhez a történethez honnan vette az inspirációt a Dániába kivándorolt, osztrák-német származású, 1964-ben született írónő, számomra talány. A történetben a szülők igyekeznek minél dánabbnak tűnni, mindhiába. A lány végül az igazgatói irodában találja magát, amiért lerombolta az iskola kertecskéjét, amiben a diákok addig növényeket termesztettek, állatokat nevelgettek. Amit azonban a lány nem mond el senkinek, az az, hogy a madárreptető ketrecét nem kívülről, hanem belülről tépte szét. Az okot nem mondom el. Szeretném remélni, hogy a történet teljes mértékben a fantázia műve, de sajnos az a gyanúm, hogy hiába reménykednék.

Ekkor már a földön fetrengve szűkölünk, mindkét kezünk a gyomrunkra szorítva. A Nyalóka egy elmebeteg kisfiúról szól, akinek a legjobb barátja egy fa. Egy nap aztán egy kislány sétál be a kertjükbe, átöleli a fát és lehívja a fiút is. A világ kitárul, a kisfiúnak új barátja lesz, akit nem veszíthet el. Ezért amikor az utcán sétálva a kislány nyalókára vágyik, a kisfiú tudja, hogy mindenképp szereznie kell neki, bármi áron. Még akkor is, ha nincs pénze. A végére pont hiányzott egy ilyen novella: ebben már megjelenik az egyértelmű elmebetegség, de van benne jó adag erőszak, egy nagy kanál szülői felelősség, és a maga elcseszett módján a végén minden a helyére kerül. Ugyanígy vagyunk mi is, a bokszeres élményünk után. Elmúlt a hihetetlen fájdalom, feltérdelve hánytunk is egy jót és kezdünk végre újra levegőhöz jutni. És bár nagyon felkavaró, traumatikus élményen vagyunk túl, azt is tudjuk, hogy sokáig fogunk még gondolkodni rajta. Baromi jó könyv... eddig.

És akkor jön a Minden. Tök más, mint az előző hét novella, gyakorlatilag az írónő elmélkedése arról, hogy hogyan írja meg magát a történet az ő kezét felhasználva. „Segít, ha a csuklómat az asztal széléhez támasztom, és a pulzusomon érzem a fa erezetét. Ilyenkor visszaszökik a Minden az ujjaimba, és egyszerre csak ott van az egész világ a sorok között, és nekem csak annyi a feladatom, hogy a hozzátartozó szavakat megtaláljam.” Jézusom, ne! Százötvenöt oldalon keresztül tökéletesen alkalmazta a jéghegy-elvet, amit ebben az írásában ki is fejt, és utána ehhez hasonló banalitásokkal bombáz minket. „Azt se lehet mondani, hogy mindent tudunk, hiszen a dolgok gyakran épp olyanok, mint amilyenek semmiképpen sem. Mintha a Minden a részünk lenne, vagyis inkább fordítva, mintha mi magunk lennénk a Minden része, s így tudunk hozzáférni a tudásához.” Az előző hét novellát olvasva végig az járt a fejemben, hogy vajon mi járhat az övében. Jobb lett volna, ha erre a rejtélyre nem derül fény.

Mindazonáltal ez csak egy írás a nyolc közül és nem is fikció. Az első hét azonban az, ráadásul mindegyik mesteri munka. Vegyük meg, olvassuk el, aztán dugjuk el jó mélyre, hogy a gyerekeink minél később találják meg!


Olvasd el az írónő magyar kiadáshoz írt utószavát is!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek