Jutta Bauerre emlékezünk
2025-09-18 - Hanna
Jutta Bauer a kortárs német illusztráció egyik legfontosabb alakja volt, egy életvidám, a jelen problémáira érzékeny, a fiatalokat mentoráló, nyitott ember, aki pár napja hirtelen, tragikus balesetben meghalt. Éppen most, amikor magyarul is megjelent végre az egyik különleges képeskönyve, a Nagypapa őrangyala (Opas Engel). Ebben a cikkben a szerző életútjára és munkásságára tekint vissza Győri Hanna szerkesztő.
De mi a különleges a könyveiben? Talán az, hogy mindig olyan témákhoz nyúl, amik egyszerre univerzálisak és a hétköznapi életben jelenlévőek, teszi mindezt egy teljesen egyedi, a karikatúrából, a vázlatszerűségből, a metszetekből táplálkozó rajzi stílusban, ami egyszerre hat könnyednek és lényegretörőnek (kedvenc kortársa Tove Jansson, a Múmin alkotója volt). A letisztult rajzokban az érzékelt világ és az azt látó gyerek perspektívája olvad össze. Ennek médiuma a képeskönyv, ahol a kép és a szöveg együtt meséli el a történeteket. Általában igaz Jutta Bauer könyveire, hogy a szöveg pár mondatban vezet végig a történeten, de az érzelmi mélységet és mély humort mindig a kép hordozza, illetve a kép és a szöveg között létrejövő feszültség.
A Nagypapa őrangyala, A színek királynője (Die Königin der Farben) és a Mama kiabáll (Die Schreimutter) az életművének a legtöbbet díjazott kötetei. Mindegyik egy nagyon erős ötletre épül.
A Schreimutterben a kispingvinnel annyira kiabál egy reggel az anyukája, hogy a kicsi darabokra esik, és ezek a darabok szétrepülnek a tengerbe, a világűrbe, a dzsungelbe, a városba. Hiába kiáltana, nem tud, hiába nézne, nem tud, hiába csapkodna a szárnyával, nem tud, csak futni tud a megmaradt kis lába, és így nem tudnak újra összeállni a részei, míg végül fáradtan a sivatagban eltéved a kis láb. Ekkor egy árnyék vetül rá: az anyukája az, aki összeszedte a részeit, összevarrta, és bocsánatot kér, majd együtt hazahajóznak. A rajzban szürreálisan konkréttá válik egy nyelvi fordulat: lerepül a fejem az ordításodtól, a lélektani folyamat testi valóság lesz: ahogy disszociál az én a szeretet elvesztésétől. Ez a konkrétság viszont éppen hogy nagyon is szimbolikussá teszi a történetet. A letisztult akvarellekben egy-egy nagy forma egy-egy testrész. De humora is van: a szárnyak a dzsungelben egy tigris hátára nőnek például. Mi pedig együtt vándorolunk a főszereplőnkkel, azaz a belőle megmaradt groteszk kis lábpárral. Megható, fájdalmas, mély, felszabadító, mégis humoros – ezt tudja Jutta Bauer pár ecsetvonásban és szóban.
A színek királynője is egy szimbólumokra épülő, érzelmektől irányított univerzumban játszódik, de ezek annyira kézzelfoghatóan jelennek meg a rajzban, hogy akár gyerek, akár felnőtt lapozgatja a könyvet, biztosan bevonódik. A királynő a három alapszínnek parancsol, akik hívására egyfajta cerkafirka-gubancként jelennek meg, de a gyengéd kék után a piros megijeszti, a sárga pedig hiába melengeti eleinte kedvesen, aztán megszurkálja. A királynő megdühödik, kiabál, tombol, mire a színek összekeverednek és szürkévé válnak. Az egész világa szürke lesz, és így már nem lehet királynő, hiszen nincsenek szín-alattvalói. Bánatában sírni kezd, sír és sír, és tiszta kék, piros, sárga könnyei elkergetik a szürkeséget, és minden újra színes lesz. A könyv „boldog” részében, ahol nem parancsol, hanem együtt játszik a színekkel, nincs is szöveg: a dinamikus, játékos rajzok, ahol a színek támadó gubanc helyett gyönyörű formákba rendeződnek, nem igényelnek szöveges kifejtést. Az utolsó oldalon az este kékje takarja be a boldogan, fáradtan alvó királynőt.
A Nagypapa őrangyalában a nagypapa meséli el az unokájának az élettörténetét. Minden oldal egy kis jelenet, egy mondat, vagy éppen félmondat, a nagypapa megélése, ahogy ő látta az eseményeket. A rajzon viszont kívülről látjuk ugyanazt, hogy mennyi veszély fenyegette, milyen társadalom vette körül, és mindig vele volt az őrangyala, aki vigyázott rá – ahogy ott van az utolsó perceiben is, és majd ott lesz az unokája mellett, aki most hallgatja. Egy ember élete a huszadik században, amiről egész családregényeket szokás írni, itt szinte képeslapszerű pillanatképekben, egy-egy mondatban van elmesélve, a rajzok érzelmi ereje mégis átadja a lényeget, és kinyitja bennünk a saját emlékeinket, történeteinket. Az élet főbb állomásai közhelyek, de a rajzok megteremtik azt az egyszeriséget, karaktert, amitől az, hogy „iskolába jártam, nélkülöztem, dolgoztam, megházasodtam, gyerekem született, építkeztem, unokám lett, boldog voltam”, mégis a saját, átélt, megélt története lesz valakinek.
Még számtalan kötetet sorolhatnék Jutta Bauertől, például az inkább talán felnőtteknek szóló, filozofikus képeskönyvei, mint a Selma, amiben egy bárány azt kérdezgeti mindenkitől, hogy mi a boldogság, vagy Liam, a kandúr (Kater Liam), aki a macskák szemszögéből csodálkozik rá az emberi világra, a covid alatt rajzolt naplója (Corona Diaries), valamint az évszázadok levelezéseiből válogatott kötete, ahol híres és hétköznapi emberek leveleit illusztrálta, magát ezt a különleges helyzetet, az összegzés, reflektálás, megszólítás helyzetét bemutatva (Ich sitze in der Abendlicht, azaz Itt ülök az alkonyi fényben).
De számos neves kortárs német író gyerekkönyvét is ő illusztrálta, ezek közül csak egyet emelek ki, a legkedvesebb könyvemet tőle, amelyet Zoran Drvenkar írt. A kötet címe: Emlékszel még? (Weißt du noch?). Minden oldalpár egy kis történet, egy emlék, amelyen bal oldalt, a szöveg mellett egy kis fekete-fehér vonalrajzon jelenik meg egy idős pár, valamilyen hétköznapi tevékenység közben, ami felidéz bennük egy emléket, amit elmesélnek egymásnak, a jobb oldalon pedig egy részletgazdag, színes, egész oldalas rajzon maga a felidézett jelenet látható – ahogy ők megélték akkor, és látják most. Közhelyeket lehet csak mondani róla, hogy milyen fontosak az apróságok a világban, de elemi erővel tudatosítja az olvasóban, hogy itt és most él, és ez az egy, véges élete van. Boldog, szomorú, gyönyörű könyv.
