Egy régi-régi karácsony
Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koalamackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon, de – csudálkoztok, ugye? – eszükbe nem jutna, hogy bántsák egymást, az a szép verseny, mégis mind nyerni akar, úgy a jó, hanem ha a vízbe pottyan, bokron-árkon valamelyik fönnakad, a többi mind sajnálkozik, és azt mondja:
Legközelebb, pajtás! És a verseny úgynevezett bírája: aki ügyel a tisztaságra, vagyis ha egy versenyző földre huppan, leporolja, a bundáját kikeféli, ha sáros lett, szárogatja, legyen tiszta, aztán gonddal levakargatja, házába viszi, asztalhoz ülteti, néha bizony négyen-öten is ültek ott, lámpafényben, amíg közben a lovasok ügettek és vágtattak és ugrattak, zöld réten át, cserjésen át, folyón keresztülgázolva, napszálltára célba értek, másnap kezdték az egészet elölről. A bukottak se buktak meg, jót aludtak a versenybíró Robin Hood lovag kunyhójában, tanácsot kaptak, hogy csinálják jobban holnap. Nekem ilyen lovaim és lovasaim voltak, igazi sövényem, fám, rétem, vizem, árkom; velük voltam, egyszerre a vesztesekkel, egyszerre a nyertesekkel – nem mese ez! Örültünk, ha valaki nyert, akár róka, akár nyúl, és hát, mondom, nem bántották egymást. Ez már mese, ugye, ilyet ritkán láttok, talán csak az állatóvodában; bár az erdőn a madarak, a kis tarka énekesek is figyelmeztetik egymást, ha veszély jön, s éjszaka is meg-meg-
szólal némelyikük, a többi meg továbbadja az üzenetet. Én nem tudom, mit mondanak, az biztos, hogy ők megértik egymás szavát, kánya támad, vércse csap le, bagoly suhan, nem tudom, mi veszedelem, meglapulnak a fészkeken, odébbállnak, nem moccannak, jól vigyáznak. Ilyen volt az az állatvilág, az az árkos-bokros verseny, játszottam napszám, és hétszám meg nem untam.
Voltak más állatok is: igazi állatkert! Zebra, ló, oroszlán és víziló, tigris, Gangesz s Eufrátesz, ez utóbbi kettő: két folyó volt, de valahogy az én Kertemen keresztül folyt mindkettő, oda járt inni flamingó, hiúz, farkas, bölömbika, bivaly, őz és szarvasbika, láma, teve. Volt mindnek füve, makkja, magva, húsa – honnét került hús? nem tudom, lényeg az, hogy mindnek megvolt mindene, nem panaszkodott egyje se! Hanem a legizgalmasabb az a kupac fenyőtű volt, karámról karámra, odúról odúra, barlangról barlangra egy-egy kupac zöld fenyőtű, mindig tavaly karácsonyról. Így, ahogy mondom, ennél mi sem egyszerűbb: el kell csak tenni tűt pár marékkal, jut mindjárt az állatkertbe, mert én tudom, minden állat valami jó, finom puhára heveredne, úgy pihenne, ha jóllakott, ha álmos, ha bármi van. Kaptak hát mindannyian fenyőtűt; egy szekrénypolc volt a Kert telke, akkora, mint ha a két karom jól kitárom, előre meg ameddig a tenyerem ér, nyújtózva szintén; világos szín volt ez a polc, persze, kint az asztalon vagy lent a földön, a szőnyegen, nem tudom már, honnét került, fő az, hogy volt; voltak kerítéseim, rajtuk ajtók, nyithatók-csukhatók, így csináltam karámokat az állatoknak, ketrec nem volt, csak kifutó, terelő meg rétség, mező, legelő – fákkal, ágakon szabad madarak, és mindnek volt mit ennie, nem azért röpködtek tehát, csak kedvükre. Vagy hát nem is tudom én már, röpködtek vagy mit csináltak, ültek, álltak, nekem akkor igaziak voltak, persze, mind-mind játékállat volt. De amit alájuk szórtam, az igazi fenyőtű a tavalyi Fáról! Skatulyákban őriztem, kiszáradt, mégis szép zöld volt, frissnek látszott, jó volt kézzel beletúrni, jó volt rajta elheverni, és ha már én túl nagy voltam az ilyesmihez, örültem, hogy állataim pompásan elférnek ily almon. Álmodoztak almukon, vagy nem tudom, mit csináltak, este odahagytam őket, leoltottam a villanyt, négyéves voltam, ötéves – láthatjátok, régen volt már ez a fenyőtűs karácsony, no, úgy értem, hogy a fa körül, a világos szekrénypolcon az állatkertben. Aztán lefeküdtem én is, és tudjátok, nem váltam el az állataimtól. Emlékeztek: szép szigeten zajlott az a lovasverseny, az erdei vágtatás; mielőtt elaludtam, minden este körém gyűltek a lovasok, mondtam már, hogy kik, lementünk egy sziklás kis kikötőbe, ott a csónak várt már ránk, vaskarikához kikötve, vagy nem is csónak, apró bárka, és beszálltunk: behajóztam barátaimat, utánuk a lovakat, bár a szigeten is voltak persze, de ki tudja! Utolsónak dübögtem át a fahídon, a léces pallón; keresztben voltak a lécek, el ne csússzunk, nem is volt baj egyszer sem. Hanem ahogy a bárkán voltam, nem is bárkán, hajó volt az, megálltam a korlát mellett, és a partot fürkésztem: elég fürge volt-e minden jóbarátom, nem jön-e még kullogó? Nem marad le cammogó? Volt a hajón sorakozó, mindenki szólt, jelen van-e, ám nekem ez nem volt elég, látnom kellett, nem jön-e mégis valaki, esetleg új pajtásunk, vagy valaki, akiről megfeledkeztem. Már dohogott a motor, mert ez motoros hajó volt, és ahogy elálmosodtam, úgy lett mind nagyobb a csónak, bárka, kis hajó, így lett óceánszelő, hatalmas! Pedig csak egy csöpp szigetre vitt át minket, úgy hívták: Bob-sziget. Nem is felejtettem el soha ezt a nevet, hát hogy egyszer, messzi földről, nagy hajóval egy igazi játékmedve érkezett, koalamackó, akit várva vártunk, neki adtam a sziget nevét, ezért hívják Bobot Bobnak, ő akkora, hogy Alattyán óriásnak látszik mellette, nos, nem túl nagy óriásnak, de mintha két-három évvel lenne kisebb, ha jól mondom. Szép bozontos füle van ennek a Bobnak, de hiszen ismeritek már, mondott is valamit, keressük meg! Emlékeztek? Én még néha ma is így alszom el, rájuk nézek, sötét van, nem látom őket, akkor mintha tengerparthoz közelednék, egy hajó vár, döng a palló, fenyőtűkkel beszórva a hajópadló, sorakoznak barátaim, megvannak-e, nem is nézem, nekidőlök a korlátnak, hallgatom, hogy locsognak a hullámok a kerek ablakok alatt, és egy kis fény megcsillan még a habjukon.
Aztán megyünk, integetünk, így alszunk el, és azt bizony senki meg nem mondja nektek, pontosan hogy vagyunk együtt álmunkban, de – bizony, együtt, így vagyunk valamiképpen, ahogy ébren, vagy ahogy itt, a mesémben.
