Kis nyári abszurd

Négy (vagy öt?) új könyv

cimkék: #szemle #jó könyv

Az abszurd lehet véresen komoly és nagyon vicces. Az abszurdban keveredik az értelmetlenség, de benne van a játékosság, a világ szétszedése, és szabályokat félresöprő, egyedi újraalkotása. Gyerekkönyvben az abszurd leginkább ilyen: felszabadultan romboló és alkotó erő, amit az író mindenképp láthatóan élvez, és jó esetben az olvasó is. A gyerekek pedig sokszor sokkal nyitottabbak rá, mint mi, felnőttek, mert kevésbé vannak bebetonozva a szabályok közé és mögé: ők maguk még sokkal inkább szeretik áthágni a szabályokat, és nekünk szokatlan, nekik evidens képzettársításokkal értelmezni a világunkat.

(A leadben Molnár Jacqueline illusztrációja látható A világ legrövidebb meséiből)

Teljesen véletlen, de az az öt könyv, amit sorjában leemeltem az újdonságok polcáról, mind abszurd, játékos szöveg, hol látványosabb, hol kevésbé hangsúlyos világmagyarázó (filozófiai?) szándékkal. Csak négyről fogok írni, a titokzatosság kedvéért.

Danyiil Harmsz egészen tragikus (abszurd?) sorsú orosz avantgárd költő, Bulgakov kortársa, akit a szovjet uralom nem igazán kedvelt, a többszöri betiltás, a száműzetés, börtön és végül a halálos ítélet elől egy őrültek házába menekült, ahol a leningrádi ostrom alatt éhen halt 1942-ben. A Negyvennégy pici pinty 1967-ben jelent meg először oroszul, és most magyarul, a könyvet Réber László illusztrálta.

Hogy miért tartottam fontosnak ezt leírni egy alapvetően vidám gyerekkönyv kapcsán? Mert amikor szülőként (felnőttként) olvassuk ezeket a verseket, akkor szerintem ad egy mellékízt nekik, ha ott van a fejünk hátuljában, hogy úgy körülbelül milyen körülmények között születtek. Mi minden között maradt meg az ismétléses szójátékok, a vidám, népmesei elemeket nagyvárosi díszletekkel keverő mesei hang, mint menekedék. Harmsz verses-mesés könyvében a semmittevés folyik: a szereplők semmittesznek, nincs dolguk, és ezért szavakkal és elképzelt dolgokkal játszanak. A gyerekek meséket találnak ki, utazásokat. A mesélő-verselő is a szellemi játék alaphelyzetéből indul, a szavakkal, a képtelenségekkel játszik, mintha ott lenne a fejében az egész világ, és csak be kell járni, vidáman, nevetgélve, dúdolgatva. Azt hiszem, ott is van. Járjuk be vele, jól fogunk járni. Bölcsődétől egyetemig.

A semmittevés magyar nagymestere nyilvánvalóan Kistehén, aki ugye csak ül a fa tetején. A 2002-es Sziget emblematikus figurája egyszerre aranyos és naplopó, könnyű vele azonosulni, és nem csak a huszonéveseknek. Barátjával, Tetemacival és Nyúllal, valamint a félős Vadásszal a felhőket nézegetik a Felhősben - bár amíg ideág eljutnak, az se semmi - sok abszurd párbeszéd, elmélkedésnek tűnő gyagyaság és gyagyaságnak tűnő elmélkedésen bukdácsolunk keresztül. Végül lepottyan egy kis felhő közéjük, amiben aztán stílusosan és klasszikusan eltévednek, hogy félig vakon botorkálva közelebb kerüljenek önmagukhoz és egymáshoz - de ezt is olyan kistehenes esetlen humorral, szóval semmi komolyság. Végül hosszas bénázós tervezgetés után visszajuttatják a felhőt az övéi közé - együttes erővel feldobják, és elbúcsúznak tőle. Bölcsesség és humor és bumfordiság és hülyéskedés - ilyen ez a könyv, amit semmiképp se a zúzós sztorija miatt vegyünk meg. Kisiskolás kortól, felnőtteknek is.

Lackfi János és a nyelvi játékosság, abszurd meglehetősen közeli, mondhatni, élettársi kapcsolatban élnek már jó ideje a gyerekköltészetben. Most Ijjas Tamással adtak ki közösen A világ legrövidebb meséit, pár soros szösszenetek gyűjteményét. Minden történetke egy ötletből kipattant, se nem vers, se nem próza. Egy részük akár gyerekmese is lehetne, de jórészt felnőtteknek szóló humor van itt: deheroizálás, kiforgatás, a mesevilág és a hétköznapi realitás ütköztetése: hogy minek van értelme egyáltalán, össze tud-e állni a nem tökéletes történetdarabkákból, amik a világunkat alkotják, valamilyen értelmes - akár egészen rövid történet, elbeszélés? Nem kapunk választ. A kötet illusztrációit - szokás szerint - Molnár Jacqueline jegyzi, és hát elcsépelt és semmitmondó az, hogy zseniális, de sajnos nem jut jobb eszembe: zseniális. Finom, érzékeny, erős szövegértelmezés valamennyi kép, Jacqueline csodálatos színvilágával, szuggesztív alakjaival. Kiskamasztól felnőttkorig.

A Lila királylányt nagy várakozással vettem kézbe. Dóka Péter szövegében nem kellett csalódnom, már az első bekezdések olvastán az a jóleső, bár nehezen megfogható érzés öntött el, amikor az olvasó megnyugtatóan érzi, hogy az író tud írni. El tud kezdeni egy történetet, még hozzá úgy, hogy az az érzésünk: ezt a történetet pontosan itt kellett elkezdeni. A folytatásban sem tévedünk el, biztos kézzel viszi a karaktereket, dialógusokat végig, és - döbbenet - még befejezni is sikerül a meséket, nincsenek elcsapva a végek, de kellő adag nyugtalanság mozog bennünk a szöveg után.

Noha királyok és királylányok, sárkányok és szörnyek és varázsparipák sétálgatnak a lapokon, akár Dóka előző könyve, ez is abszolút kamasz- és felnőttkötetet írt. Abból viszont - minden bonyodalom ellenére - meglehetősen romantikusak: a végén mindenki megtalálja az igaz szerelmét. Illetve általában már a sztori elején megvan, hogy kinek kivel kéne összejönnie, csak általában valami végzetes vakság, jellemhiba, lelki difi miatt nem sikerül egymást megszeretni, vagy észrevenni se. A népmesei próbák, amiket ki kell állni pont arra szolgálnak, hogy a királylányok-királyfiak megváltozzanak, képesek legyenek a szeretetre, levetkőzzék egoizmusukat (ami elvakítja őket többnyire). Mindezt meglehetősen kíméletlenül, szépelgés nélkül kapjuk meg, a klasszikus mesenarratívák kiforgatásával, a klasszikus hősi erények újraértelmezésével. Kiskamasz kortól felnőttekig.

Kapcsolódó cikkek