Marék Veronika születésnapi interjú 2. rész
Idén ünnepeljük Marék Veronika 80. születésnapját. Hogy te is megismerhesd a magyar gyerekirodalom népszerű alakját, kövesd az interjúsorozatunkat! Az 1. részben a meseíró-rajzoló gyermekkorába kukkanthattál bele be, most pedig itt a 2. rész, amiben már az alkotása, a mese és a gyerekkönyvek körül kalandoznak Marék Veronika gondolatai. Kattints és olvass!
Mire van szüksége az alkotáshoz?
Én szerettem úgy dolgozni, hogy egyedül voltam a lakásban, hogy ne legyen körülöttem se szülő, se gyerek, se férj, csak én. Akkor tudtam koncentrálni. Ezt a helyzetet majdnem lehetetlen volt elérni, ezért küzdelmes volt az alkotói életem. De megtanultam, hogy nem kell ragaszkodnom ehhez, mert muszáj volt dolgozni. Aztán, amikor nagyobbak lettek a gyerekeim, akkor lehetett este írni. Ők lefeküdtek kilenc óra körül, és nekem éjfélig volt három gyönyörű órám. Szólt a zene és én rajzoltam. Most pedig, amikor kezdek öregebb lenni, hat után mér nem tudok koncentrálni, és le kellett tennem erről. Este már nem tudok dolgozni. Most reggel tudok, amikor ki vagyok pihenve.
Visszatérve a tanulmányokra, a Fazekas és az érettségi után mi következett?
Először is megjelent egy kicsi mesekönyvem, de attól fogva azt szoktam mondani, hogy hat évig a pofonok sorozata jött. Csupa rossz élmény. Nem vettek fel az Iparművészetire, aztán felvettek, aztán kirúgtak. Aztán egy hülye szerelembe bonyolódtam, amiből nagyon nehezen tudtam csak kimászni, mert engem dobtak. Ez egy tizenkilenc éves lánynak nem esik valami jól. Aztán bekerültem a Bábszínházba, ami remek volt, de igazából én nem színész akartam lenni, és tudom is, hogy ne vagyok jó színész. Aztán 1963-ban volt lehetőségem és bátorságon, hogy ott hagyjam a színházat, és attól fogva szabadúszóként élek.
És utána kezdte el a bölcsész kart?
Abban az évben a Bábszínház mellett. Ráadásul közben még a Bábszínházban végeztünk egy színészképző studiumt, vizsgáztunk… Hogy az ember, hogy tudott ilyeneket egyszerre megcsinálni, azt nem tudom.
És akkor már volt Laci és az oroszlán is!
Az 1961-ben volt, és ‘65-ben jött A csúnya kislány. Az nagyon érdekes volt, hogy a Móra kiadóban nagy nagy szeretettel fogadtak engem és egyengettek az utamon, nagyon hálás vagyok így utólag is. Ott a harmadik könyv után már kérdezték, hogy hol a következő. Tulajdonképpen ők ösztönöztek.
Ki volt ott inspiráló szerkesztő?
Sok nagyszerű író volt, és volt a Dr. Schindler Frigyesné, ő volt az, aki elindított engem, és rajta keresztül volt még egy csodálatos találkozásom: ő az én első vázlatomat odaadta egy pszichológus hölgynek, akit úgy hívtak, hogy G. Donáth Blanka. Neki volt két gyereke, akinek felolvasta a vázlatomat, és írt egy csodálatos jelentést, hogy ezt azonnal ki kell adni, mert ez nagyon jó. Nos, így indult el a pályám, és aztán még üzent nekem, hogy szeretne megismerkedni velem. Ebből is egy olyan nagyszerű kapcsolat lett! Tavaly előtt halt meg 94 évesen, de élete végig mint egy őr, nem mondom, hogy őrangyal, de egy őrző volt jelen végig az életemben. Bármi volt, azt vele meg tudtam beszélni. Aztán a későbbiekben ott volt Bodó Klára, akivel nagyon sokat dolgoztam együtt, meg Sulyok Magda, akivel szintén. Ők mindig építő és pozitív dolgokat mondtak nekem, akkor is, ha elszúrtam valamit. Egy bajom van, hogy nem vagyok elég hálás.
Miért gondolja, hogy nem elég hálás?
Volt, amelyik idős volt és elvárta volna, hogy többet törődjek vele. Bodó Klára meg elkölközött vidékre, fel is kell hívnom. Én azt gondoltam, hogy egy irtó jó barát vagyok, de nem vagyok jó barát, mert amíg Pesten volt jártam hozzá és tartottuk a kapcsolatot, de attól fogva, fel sem hívom. Szóval persze vannak negatív tartalmaim is, amikre nem vagyok büszke, de mindenkinek van.
Min változtatna?
Sokkal több hálát és köszönetet sugároznék, mint amit eddig. Egy kicsit úgy néz ki, mintha engem elkapott volna a siker, és azóta nem törődnék velük, pedig én gondolok rájuk, és pontosan tudom, hogy mi mindent köszönhetek nekik.
Eddig sok helyen azt nyilatkozta, hogy a pályája során az volt az érzése, hogy a tempója lassabb, mint a környezetéé...
Ezt az apukámék ültették belém. Azt mondták, hogy "Verácska, te nem használod ki a lehetőségeket, és neked azóta már öt mesekönyvet meg kellett volna írnod, és egy csomó mást is csinálni. Miért kell ilyen alaposnak lenni?" Na, ezt amúgy egy rém érdekes dolog, mert ami őket bosszantotta, hogy például én megcsináltam a Kippkopp a fűben-t, amiben én botanikai pontossággal figyeltem arra, hogy minden a helyén legyen a növényeken. És ez meghozza a gyümölcsét. Ezt a mai napig forgathatják a gyerekek. És voltak más nagyon tehetséges grafikusok, akik azt mondták, hogy ha pipacs, akkor odarajzolok egy piros pöttyöt, és nem törődtek azzal, hogy a pipacsnak két szirma szemben van, ami körbeér, aztán két szirma az előző kettőhöz képest keresztbe szemben, és ezek szépen egymásba hajlanak. Szerintem az, hogy a könyveim a mai napig tudnak működni annak a titka, hogy nagyon alaposan meg vannak csinálva. Sokat szöszmötöltem, de ebben a szüleimnek nem volt igazuk. Pont a G. Donáth Blanka mondta egyszer, hogy honnan gondolom én azt, hogy a szüleimnek mindig igazuk van? Akkor én már 22 éves voltam, de még mindig azt hittem, hogy a szüleim mindent tudnak, és én vagyok a szörnyeteg. Donáth Blanka elmagyarázta nekem, hogy, ha csinálok valamit, akkor szükség van egy kis lazításra, és akkor nem kell csinálni megint valamit, hanem kivárni, amíg újra jön az inger. Alapvető dolgokat elmondott nekem: hogy amikor magánéleti válságban voltam, akkor is segített kimondani azt, ami volt. Hogy ne várjak arra, hogy valaki valamit csináljon. ezek nekem nagy megváltások voltak, mert rájöttem arra, hogy rosszul kezeltem dolgokat.
Én sem gondolom, hogy baj lenne a szöszmötölés, sőt – a gyerekek is szöszmötölnek! Nekem az tetszik nagyon a meséiben, hogy én is hozzá tudok lassulni a gyerekemhez. A tempó, a nézőpont szerintem a szülőknek is segít a gyermeki nézőpontok megértésében. Számomra, mint szülő számára ez a legerősebb hatása és haszna a meséinek – hogy én is felismerem azt, hogy ezeket a könyveket egyszerűen nem lehet gyorsan olvasni. A gyerekeknek pedig joguk van a saját tempójukra. Már a képek is időigényesek – nézegetni kell őket!
Pedig igazából nem is tudok rajzolni! Időnként át szoktuk nézegetni a Boribonokat, és rácsodálkozom, hogy – "Te jó ég, hogy rajzoltam meg a kezét, a lábát! – és akkor muszáj változtatni. Sokszor van, hogy az ember mégsem szöszmötöl eleget.
Egyébként is az a véleményem, hogy a gyerekkor legalapvetőbb élménye az időtlenség. Akkor ráérünk, azt csináljuk, ami nekünk jó, és addig, amíg jólesik, úgy, ahogy jólesik. Hihetetlen, hogy ezt az édent az ember elveszíti, amikor felnőtt lesz. Belép az életbe az óra, a határidő, csupa ilyen borzasztó dolgok. Az a csoda, amikor úgy tudtunk még játszani, hogy másnap folytattuk.
A mai kor alapvető nevelési problémája pont az, hogy meg tudjuk-e adni a gyerekünknek ezt az időtlenséget...
Igen, a végén már írtam olyan novellákat is. Nekem volt egy nagyon kedves pótnagymamám. Anyukámék időnként kiraktak vidékre nyaralni, mert a papámnak volt egy igen egészséges elképzelése, hogy a nyári szünidő nem arra való, hogy a család együtt veszekedjen a lakásban, és a szülőknek is kell a békesség és pihenés, hogy ketten legyenek. Ezért minket a bátyámmal különböző nyaraló lehetőségek szuszakoltak. Ez nagyon jó élettapasztalat volt. Például nagy gyerekkori élményem, hogy egy idős házaspárnál nyaraltunk, és a bácsi rosszul lett. Bevitte a mentő, és a mama meg vele ment, és otthagyták rám a kertet, az állatokat. A disznó üvöltött, hogy kéri a vacsorát, és a kutya is kérte. Voltak nyulak is. Én, aki úgy figyeltem, meg segítettem, pontosan tudtam mit kell tennem: szépen megcsináltam a moslékot a vödörben, a kenyeret szétnyomkodtam, tettem bele mindent, vittem a disznónak, vittem a nyulaknak. Tudtam pontosan, hogy milyen füvet szeretnek a nyulak, mert nem szabad akármit nekik berakni, és tudtam, hogy a kutyának a néni mindig valami főzeléket adott, és én is odaadtam, a kutya megette. De a néni azt mondta nekem, hogy csak a felét add oda, na ezt elfelejtettem, odaadtam neki az egészet. Na és másnap reggel hazajött a néni a bácsival, nem volt semmi nagy baj, és a mai napig hiányolom, hogy nem csodálkoztak el, hogy a városi kislány szépen mindent megcsinált. No, de oda akartam kilyukadni, hogy egy ilyen nyaralás alkalmával megismerkedtem egy házaspárral, és voltak nekik is gyerekeik – három gyerekük volt, nekik van hat unokájuk – egy teljesen normális idős házaspár, Szilasligeten laktak egy kertes házban, és akkor oda jártam nyaralni, egy-két-három évig, és utána ez a néni engem unokájává fogadott. Úgy szólíthattam, hogy nagyika, és a férje volt a papi, és bármikor beállíthattam hozzájuk. A hétvégéket úgy töltöttem, hogy felszálltam a gödöllői HÉV-re, elmentem Szilasligetre, ott aludtam, és vasárnap hazajöttem. Nagyika maga volt a békesség, az odafigyelés, egy varrónő volt, és nekem ő egy csoda volt. Volt, hogy leült, meghallgatta a nagy rajongásomat Arany Jánosról, meg írtam meséket, amiket felolvastam neki. Azóta azt értékelem, akinek az életében van üres hely, ahova befér egy másik ember. Mindannyian önzők vagyunk, hogy csak saját magunkkal vagyunk tele – és ez egy óriási segítség – pláne egy kamasznak, hogy valaki figyel rá. Az én szüleim sem hallgattak meg, hiába, hogy szerettek. Ők rettentő jóban voltak egymással, eljártak kirándulni, megvolt az életük, és nem tudtam velem foglalkozni – nem is akartak. De így, a nagyika révén volt egy pótnagymamám, úgyhogy ez néhány csoda év volt, mert városi gyerek lévén megéltem a kertet, ahogy a virágok kinőnek...
41:45
