Minden másnak tűnik most

Részlet a Sebek című könyvből
Sebek. Amik látszanak, és amik nem. Eve Ainsworth legújabb könyve ezt a témát, és az önbántalmazást járja körbe. A magabiztosnak tűnő és népszerű Gabinak van egy titka – olyan borzasztó titka, amit nem mondhat el sem a családjának, sem a legjobb barátnőjének. Vajon el tudja rejteni azt, ami látszik? - Olvasd el a könyv első fejezetét!
Ugyanúgy állok a szobámban az ablaknál, mint mindig, az érzés mégis más. Úgy értem, szinte semmi nem változott az elmúlt tizenöt évben. Még mindig ugyanarra a szürke parkolóra nézek. Ugyanúgy ott áll egy vagy két elhagyatott autó valamelyik sarokban horpadtan, bevert ablakokkal. És apa is ott van megint, a betontenger közepén, veszi át a kocsmába hozott árut. A szállítólevélen pipálja a hordókat, és közben a sofőrrel nevetgél. Kis terpeszben áll, hasa rálóg szorosra húzott övére. Innen föntről jól látom a kopasz foltot, amit annyira igyekszik elrejteni. Még mindig srácnak tartja magát, mintha közéjük tartozna. Jól van itt. Mindig is jól volt.
De már nem tudom, mit csinál.
Régen tudtam volna. Azelőtt. A régi énem tudta volna. Ott lettem volna vele, tettem-vettem volna.
Cikiztem volna Terryt, a sofőrt, hogy késett tíz percet. Nevetgéltem és viccelődtem volna, mint akinek nincs is másra gondja.

Apám lánya voltam. Ezt mondogatta mindenki, mert annyira hasonlítottunk. Pedig mekkorát tévedtek. Egy kicsit sem hasonlítok

rá. Már nem.
Nem mintha ezt bárki látná – a külvilág felé ugyanaz a lány vagyok. De az számít, ami belül van; és belül megváltoztam.
 
kep1.jpg
A parkoló mögötti fal foltokban mállik. A hozzá tartozó kert átbukik rajta, mintha menekülni próbálna – hatalmas gazok és indák kúsznák át a téglák közti repedéseken. A távolban ki tudom venni egy óriási trambulin tetejét. Régebben látszottak a McKenzie
ikrek, amint fel-le ugrálnak, kifacsart figurákat rajzolnak az égre, de most már túl nagyok az ilyesmihez. Gondolom, az egész tákolmány csupa rozsda. Az biztos, hogy féloldalas; mintha csak a téglafal tartaná, hogy fel ne dőljön.
Jobbra garázsok állnak. A velem szemben lévőbe betörtek, az ajtaja úgy lóg a zsanéron, mint egy kiesni készülő tejfog. Nem hinném, hogy túl sokan tartanák még ott az autóikat.
 
A garázson túl, a kanyarban sorakoznak a helyi boltok. Az újságos, a közért, a fodrász. Régebben mindig arra mentem, próbáltam előre kiszámolni, mennyi idő alatt futok el Del közértjébe a heti édességadagomért.
Ha az utcán nem járt senki, két percen belül megvolt, de ha Del megállított, hogy beszélgessünk, általában valami halál unalmas dologról, mondjuk, a suliról, akkor persze több időbe telt. Azóta Del megöregedett, a fiai viszik a boltot, ők meg nem veszik a fáradságot, hogy bárkivel leálljanak beszélgetni. Örülhet az ember, ha egy mosolyt kiprésel belőlük.
A garázsok mögött van a főutca, a Washington Road, mögötte pedig a skatepark – a pálya, amitől ha csak rágondoltam, már bizseregni kezdtem. Ugyanígy álltam itt, néztem kifelé, és arról álmodoztam, azt tervezgettem, mit csinálok majd legközelebb, ha ott leszek.

Az a park jelent nekem mindent. És ez, azt hiszem, mindig is így lesz.

 
Az üvegnek nyomom az orrom, és magam elé képzelem az odafelé vezető utat a fák takarásában, a garázsok mögött. Ha hunyorítok, látom a kémények körvonalait, ezeket az egyforma kis építményeket, amik olyanok, mintha kövér emberkék fészkelték volna be magukat a lombok közé. Bárcsak oda tudnám vonszolni magam! A házához. Bárcsak teleportálni
tudnám magam az üvegen és az égen át, hogy ott álljak a düledező, roskatag terasza előtt! Szeretném rátenni a kezem arra a durva, kiszáradt fára, és belökni a kaput. A kaput, ami mindig be van szorulva.
 
Ugyanakkor azt kívánom, hogy soha többé ne kelljen ott lennem!
 
Már most annyira hiányzik.
Ez vagyok én.
Össze vagyok zavarodva. Buta vagyok és sebzett.
Minden tönkrement. Valaki kikapcsolta bennem a fényeket, és ez borzasztó.
Elhagyatott épület vagyok, amiben zörögnek a szellemek és az emlékek.
Menekülnöm kell.
De elképzelésem sincsen, hogyan.

Kapcsolódó termékek