Nem kezdődött túl jól
Bemutatom a családom
2018-04-21 - Pagony
Anzoról annyit kell elöljáróban tudnod, hogy nagyon-nagyon kicsi, míg a többiek nagyon nagyon nagyok... Az Abszolút könyvek-sorozat első három könyvének egyike, az Óriás a kilencéves korosztálynak szól a nagyon szerethető, érzékeny, mégis végtelenül vicces hangján. Szerintünk abszolút jó olvasni, próbáld ki te is, kattints és olvass el egy fejezetet az Óriásból!
De ez már sosem fog kiderülni, mert Anzónak kereszteltek – és csak egy alacsony cserje lett belőlem.
Az a bizonyos nap, amikor azt hittem, végre szerencsés fordulatot vett az életem, nem kezdődött túl jól. Az első szünet végén a hátam mögé lépett Miss Bentley, megragadta a vállamat, és az Ebihalak tanterme felé lódított.
– El ne késs, kicsikém! – mondta Miss Bentley a kisbabáknak fenntartott hanghordozásával.
A Szupersztár Általános Iskolában a békák élet-ciklusai alapján vannak elnevezve az osztályok. Ezért az előkészítősök és az elsősök az Ebihalak, a másodi-kosok, harmadikosok és negyedikesek a Kisbékák, az ötödikesek és a hatodikosok pedig a Békák.
Én hatodikos vagyok. Nem Ebihal, hanem Béka.
Amikor megfordultam, Miss Bentley a szájához kapta a kezét.
– Ó, ne haragudj, Tökma... akarom mondani, Anzo! – Zavartan kuncoköhintett egyet, amit a felnőttek olyankor szoktak csinálni, ha nem illik nevetni, de nem tudják visszafojtani. – Mindig Ebihalnak nézlek, igaz?
– Igen – feleltem.
Miss Bentley letérdelt, és rám nézett nagy, barna szemével.
– Ne haragudj, nagyon sajnálom! – mondta.
– Semmi baj.
Nem csak az esett rosszul, hogy Miss Bentley az Ebihalak tantermébe akart küldeni. Hanem az is, hogy majdnem kimondta a gúnynevemet. Tökmag.
Jó néhány csúfnév létezik azokra, akik alacsonyak, engem már szólítottak mindegyiken – Törpe, Dugó, Manó, Picur, Vakarcs... de mind közül a legjobban a Tökmagot utálom. Amikor valaki olyan alacsony, hogy rendszeresen öt évvel fiatalabbnak nézik a tényleges koránál, és szem elől vesztik az utcán, ha megáll egy kuka mellett, akkor nem szereti, ha erre a nap minden egyes percében emlékeztetik. Márpedig a Tökmag pont az a név, ami nem engedi, hogy megfeledkezzen róla.
Délután iskolai kirándulásra mentünk Lyme Regis-be. Egy kisvárosban élek a délnyugati part közelében. A tanulmányi kirándulás ezért kivétel nélkül mindig abból áll, hogy a tanárok kivisznek minket a tenger-partra. (A suliban már mindenki igazi nagymestere annak, hogyan kell a sziklamedencékben horgászni.)
Mindannyian felszálltunk a buszra, azután megjelent Mr. Dooley, besétált a busz közepére, és megszámolt bennünket.
– Hol van Anzo? – kiáltotta Mr. Dooley.
Kitört a nevetés.
– Mi az? – kérdezte ingerülten Mr. Dooley. – Anzo beteg?
– Belebetegedett abba, hogy olyan kicsi – kiabálta be Josh Gurney.
Ha még nem jöttél volna rá, Josh nem a barátom.
Felálltam az ülésemről, és odamentem Mr. Dooley- hoz.
– Itt vagyok, Mr. Dooley – mondtam.
Mr. Dooley lenézett rám.
– Hol voltál, Anzo? Tudod, hogy időben el kell indulnunk, ha vissza akarunk érni a tanítás végére.
Az a baj a felnőttekkel, hogy nem érdeklik őket a magyarázatok. Mr. Dooley meg sem várta a válaszomat. Már tolt is az egyik ülés felé. Ez a másik hátránya annak, ha az ember alacsony – állandóan tolják, taszigálják. Mintha azt gondolnák, hogy aki kicsi, annak nem mozog a lába.
– Tudod, mi kellene neked? – kérdezte Elise, miközben a tengerpart felé gyalogoltunk. – Egy megafon. Azzal jelezhetnéd, hol vagy, amikor Mr. Dooley nem talál.
Elise-t hároméves korom óta ismerem. Eleinte nem kedveltük egymást (mindig fejbe vágott a pandájával, én pedig megdobtam az orrszarvúmmal), de mióta kiderült, hogy mindketten szeretjük a képregényeket, összebarátkoztunk. Ráadásul a korához képest Elise is viszonylag alacsony.
– Inkább egy fejjel magasabbnak kéne lennem – feleltem.
– Leszel is – mondta Elise. Mindig ezt válaszolta, amikor a magasságom miatt panaszkodtam. Fogalmam sem volt, mitől olyan biztos benne. Az elmúlt két évben még a körmeim is többet nőttek, mint a lábam.
Aztán lent a parton, ahol elvileg tengeri élet nyomait kellett volna keresnünk (más szóval a sziklamedencékben horgásztunk), Josh elérkezettnek látta az időt egy újabb „poén” elsütésére.
– Hé, Anzo, ott egy neked való lovacska! – mondta egy nagyobb kutyára mutatva a távolban, majd röhögve elrohant, mielőtt frappánsan visszavághattam volna. Nem mintha lett volna frappáns válaszom.
Tovább olvasnád? Tedd kosárba itt!
