Szerencse, hogy a jó mesére nincs recept
Közeledik az Aranyvackor díjátadója. A pályázati szövegek beérkezése után a zsűri szusszant egyet, és bár tanulságot nem feltétlenül akart levonni, de kétségtelen, hogy az elmúlt időszakban sokat tanult, összegzett, átgondolt. Például a mese természetéről, arról, hogy felnőttként mi mit gondolunk a meséről, és az mennyire vág egybe azzal, amit a gyerek olvasók keresnek. Vagy ha nem is keresnek, de szeretnek. Mielőtt te is megismerd a nyertes szövegeket, olvasd el az egyik zsűritag, Ruff Orsolya írását.
A számítógép előtt ülünk, miközben a monitoron szövegek sorjáznak, az Aranyvackor pályázatra érkezett mesék részletei. Egy idő után viszont azon kapjuk magunkat, hogy valami teljesen másról beszélünk. Másról és mégis mindig ugyanarról, mert akárhonnan indulunk, valahogy minden beszélgetés és vita ugyanoda lyukad ki.
Hogy milyen a jó mese.
Ha tudnánk, nyilván már milliomosok lennénk, nyugodtan hátradőlnénk, és csak legeltetnénk szemünket a gyönyörű, megkapó, felemelő, megnevettető és szívet melengető köteteken. De nem tudjuk – és ez micsoda szerencse!
Furán hangzik, nem? Mégis nagy dolog, ez ugyanis azt jelenti, hogy nem létezik egyetlen recept. Nincs egyetlen olyan kaptafa sem, amelyre ráhúzhatnánk a szöveget, majd utóbb azt mondhatnánk: tessék, ilyen egy jó mese! Ez egyszerre csalódást keltő és felszabadító érzés, hiszen bármi lehet: elbukhatunk és sikert arathatunk, mindkettő benne van a pakliban.
A tény attól persze még tény marad. Hogy mitől lesz egy mese jó, megfoghatatlan, olyan, mint a tengerparti homok, ami kipereg az ujjaink között. Legfeljebb példákat tudunk hozni, és mutogatni fűnek-fának, hogy látjátok, én pont ilyennek képzelem a jó mesét!
De vajon ilyennek képzeli a gyerekünk is?
A kérdés nemcsak azért fontos, mert végső esetben a gyereknek mesélünk – és valahol mégis csak az számít, hogy őt bűvölje el a történet –, hanem mert a válasz összefügg a fenti kérdés megválaszolásával.
Ha ugyanis végigpörgetjük az elmúlt pár évtized klasszikusait és a közelmúlt nagy sikerkönyveit, akkor egyetlen icipici közös nevező talán mégis akad. Ami persze nem előfeltétel, de mégis egy fontos szempont lehet a jó mese utáni kutakodásunkban.
Ha végiggondoljuk, melyek azok a könyvek, amelyek generációkon átívelve sok-sok család és sok-sok kisgyerek kedvencei voltak és még mindig azok, akkor nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a jó gyerekkönyv bizony az, amelyik fittyet hány a felnőttek elvárásaira. Mindez ugyanakkor nem jelent semmiféle szembenállást, ellentétet vagy tiszteletlenséget, sokkal inkább egy olyan perspektívát, amelynek révén írója egy olyan – sok szülő által talán már el is felejtett – nézőpontot tesz magáévá, melyben egyszerre csodálkozik rá teljesen hétköznapi történésekre, talál izgalmasnak mások által unalmasnak vélt helyzeteket és élőlényeket, vagy ezeket kombinálva és kicsavarva hoz létre teljesen új univerzumokat. Ezért lehetnek sikeresek évek óta, mondjuk, egy mogorva öregembernek meg a macskájának a történetei, vagy a kismackóé, aki egy kislánnyal él együtt, netán egy faágon himbálózó szőrpamacsé, vagy ezért rajonganak annyian – hogy az újak közül is kiemeljünk egyet – egy kupac kukacszerű lény kalandjaiért.
Ha a jó meséről beszélünk, akkor rendszerint azt emeljük ki, milyen ne legyen a mese. Elméletben ezt persze mindenki tudja: ne akarjon szájba rágni, ne akarjon mindenáron tanítani, szerzője ne felnőttként írjon a gyerekeknek, helyette igyekezzen a gyerek nézőpontjából rácsodálkozni a világra, ne másoljon már felépített világokat és sikertörténeteket, ne legyen tudálékos, ne csak hírből ismerje a humort… és a sort hosszan lehetne folytatni. A jó mese korosztálytól függetlenül elvarázsol, elgondolkodtat, szórakoztat.
Az idei Aranyvackoron sok ilyen mesével és szövegrészlettel találkoztunk, és most már csak az illusztrátorokon múlik, hogy kettejük, azaz író és a rajzoló szerencsés egymásra találásával igazán jó mesék is szülessenek. Mi már alig várjuk, hogy kézbe vehessük őket!
