"Szeretlek, de ez nem szerelmes vers"

Interjú

cimkék: #interjú

A 2017-es Könyvhétre jelent meg a Szívlapát című versantológia. A Tilos az Á kiadó merész célt tűzött ki a kötetnek: kamaszokat szólítink meg kortárs versekkel. Péczely Dórával, a könyv szerkesztőjével beszélgettünk.


- Mi a Szívlapát antológia megjelenésének apropója?

- Régi vágyam volt egy kamaszoknak szóló versantológiát szerkeszteni, de ehhez kellett egy kiadó, „aki” hitt abban, hogy ez egy működőképes ötlet, és nem csak vágyálom, hogy a fiatalok szeretnek verseket olvasni. Annakidején, amikor pont a Pagony szerkesztői összeállítottak egy verseskötetet Friss tinta címmel gyerekeknek, én is nagy örömmel szereztem meg egy példányát. Szóval nagyon nem véletlen, hogy a Tilos az Á Könyveknél jelenik meg ez az antológia, mert mindannyian úgy véljük, a fiatalok kíváncsiak és nyitottak lesznek egy kortárs verseket összegyűjtő, illusztrált verseskötetre.

- Kiknek szól az antológia?

Akik szeretik a verseket. Akik nem szeretik a verseket. Akik kíváncsiak arra, mi változott a magyar költészetben a kidekorált 12. osztályos irodalom-szöveggyűjtemény óta. Akiknek nincsen ideje ezeroldalas regényeket olvasni. Akik szeretik a verseket, de kevés kortárs költőt ismernek, és szeretnének bepillantást nyerni a mai magyar költészetbe. A jelenlegi és az örök fiataloknak. Meg akiknek van vér a pucájában!

- Mivel ajánlanád ezt a kötetet egy mai kamaszoknak?

Egy titkos kertet ígérhetek nekik, ahol megtalálják magukat és otthonra lelnek. Mert egy kamasznak pont az a legnehezebb, hogy alig tudja magát jól vagy otthonosan érezni saját magával, saját magában is, és akkor még ott van az iskola, a szülők, a barátok. Az elvárások erdeje tényleg „sűrü, kúsza, vad vadon”, szinte a pokol maga, ahol könnyű eltévedni. Kortárs verset olvasni azért jó, mert a kamaszmagányban rá lehet döbbenni, hogy a problémák, melyek oly sajátosnak látszódnak, ha nem tudunk róluk beszélni senkivel, lényegében mind költészetté lettek már.

- Hogyan épül fel a kötet?

A Szívlapát antológia öt ciklusra oszlik, mindegyik harminc versből áll, melyeket egy-egy idézet fog össze. Az első ciklusba a hagyományosan szerelmes versnek nevezett költemények kerültek, de a mottóból is látszik ‒ „szeretlek, de ez nem szerelmes vers” ‒, hogy az érzés a maga örök kifürkészhetetlenségében jelenik meg a versekben. A második ciklus darabjai a születésről, elmúlásról szólnak, és persze mindarról, ami közte történik. Középre kerültek az istenkereső, létről és nemlétről szóló, azaz a babitsi „miért nő a fű, hogyha majd leszárad?” típusú kérdéseket boncolgató versek. Ezt követi harminc ars poetica jellegű költemény magáról a költészetről, művészetről. Az utolsó ciklus történelmi és közéleti témájú versek gyűjteménye.

- Miért pont ezek lettek a kötet központi témái?

- Ciklusokat mindenképpen akartam már az első pillanattól kezdve, egyszerűen azért, mert magam is szeretem, ha egy antológia ki van találva. Eleinte csak a munka átláthatósága érdekében találtam ki néhány cikluscímet, különben nem tudtam volna szűkíteni az anyagot. Amikor megvolt az első nagyobb merítés, akkor úgy döntöttem, részben a hagyományos kategóriákat fogom választani az összerostálásnál, ezzel is segítve a versekhez való kapcsolódást. Kipróbáltam egy ciklussal, hogyan működik, és meg voltam elégedve az eredménnyel. Egyébként az antológia szinte mindegyik darabja beleillene egy másik, vagy akár több másik ciklusba a köteten belül, sőt olyan költemény is volt, amely a szerkesztés során szinte önálló életet élve rendre változtatta a helyét.

- Mi alapján válogattad a kötetbe kerülő verseket?

- Azon kívül, hogy erős szövegek legyenek benne, a legfőbb szempont az volt, hogy valamiképpen utat találhassanak ezek a versek a fiatalokhoz anélkül, hogy „gyerekesíteném” az olvasókat. Ez lehetett tematikai vagy poétikai kapcsolódási pont egyaránt. Figyeltem arra is, hogy a sokféle szabadvers mellett legyen a kötetben óda és szonett, rímes és időmértékes vers is. A generációk széles sávú megjelenítésére is törekedtem, a kötet legidősebb szerzője  nyolcvannyolc éves Kányádi Sándor személyében, a legfiatalabb, Vida Kamilla pedig húszéves.

- Miért pont Dániel Andrást kértétek fel illusztrátornak, hiszen András alapvetően fiatalabb, óvodás, kisiskolás korosztálynak ír és rajzol könyveket.

- András volt hosszú ideig a művészeti vezetőnk, így volt időnk többet beszélgetni, megismerni egymást a közös munka során. A kiadó vizuális alapjait is vele fektettük le, őt dicséri a logónk például, és az évente kétszer megjelenő magazinunkat is sokáig vele csináltuk. Sokat beszélgettünk arról, mennyire szeretne „kitörni” a gyerekkönyvíró és -rajzoló kizárólagos kategóriából, és ennek most jött el az ideje. Szóval tudtam, hogy testhez álló feladatra fogom felkérni, de őszintén szólva fogalmam sem volt, milyen rajzokat fogok kapni. Azon kívül, hogy az illusztrációknak fekete-fehérnek kell lenniük és a tizenhat éven felüli kamaszokat kell megérinteniük, nem adtam semmiféle instrukciót. András azt is maga választotta ki, melyik vershez rajzol. Első körben nyolc grafika érkezett, hogy lássam az irányt, és konkrétan elakadt tőlük a lélegzetem, annyira közel álltak hozzám és a versekhez is.

- A verseket te válogattad, így nyilván mindegyik közel áll hozzád, de ma reggel, amikor ezt az interjút készítjük, melyik vers szólít meg leginkább? Melyik tükrözi a hangulatodat?

- Nádasdy Ádámtól a Percnyi nyugalom, majd gurulás, de azt hiszem, már megint gurulok! Íme a vers:

"Ha végre-valahára egyedül
maradok, bámulom a sok betűt,
milyen gazdagok is a részletek,
és mennyi konkrétum van mindenütt.

Ha teljesen és egyedül
száll rám a lassan m.lyülő,
tárgyakkal úszó délután,
úgy rúgom le, mint serdülő

a büdös bakancsot: foggal-körömmel
szabadulok a gazdag részletektől.
Az időkorláton lovagolok,
a délutánom síkja megdől,

s legurulok, nevetve, lelki
fékek n.lkül, gyémántszemű halandó,
ritkán, ha tényleg egyedül,
nem pisszenek – kint leáll egy riasztó."



Fotó: Szöllősi Mátyás

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek