Angyalposta
Vadadi Adrienn Ünnepelj Velünk című könyvében is éppen karácsonyra készülődnek az óvodások. Az Angyalposta című mesével segítünk az ünnepre hangolódni. Olvassátok el!
A betlehemi asztal fölött egy aranyszál függ. Az aranyszálra minden reggel angyalposta érkezik. Két fehér boríték, rájuk aranytollal óvodás jel rajzolva. A borítékon gyapjúangyal, aranyszállal odafűzve.
A gyerekek reggelente azt lesik, vajon kinek érkezett ma angyalpostája. Lea már nagyon türelmetlen. A barátnői, Maja és Dorci már rég megkapták az angyalpostájukat. Sőt, Zsófihoz és Györgyihez is érkezett már levél. A fiúk közül is alig volt már valaki, aki még a postát várta. Amikor reggelente Lea megérkezik az óvodába, rögtön megnézi, kinek a jele van a borítékokra rajzolva. És amikor azt látja, hogy nem az övé, rögtön elromlik a kedve.
Ez a reggel már otthon rosszul indult. Lea nem akarta felvenni a nadrág alá a harisnyát, mert szúr. Azután nem kérte a citromos teát, mert forró, végül pedig induláskor nem akarta letenni a tévé távirányítóját, hiába mondta az anyukája, hogy az nem óvodába való. Lea szíre-szóra megsértődött, és mindenre, amit az anyukája mondott, csak a vállát vonogatta. Még a villamoson sem ült anyukája ölébe, és az utcán is két lépéssel mögötte haladt. Egész úton nem szólt egy mukkot sem. Az óvodában, az öltözőben még a puszit is elfelejtette! Ahogy átöltözött benti ruhába, már pattant is, hogy belépjen a csoportszobába. Az anyukája úgy húzta vissza egy ölelésre.
Amikor Lea belépett a csoportszobába, Maja és Dorci nagy örömmel fogadták.
– Csukd be a szemed! – szaladt hozzá Maja. – Mutatunk valamit! – azzal már kézen is fogták Leát, és elvezették a betlehemi asztalhoz. Lea kinyitotta a szemét. Felnézett az aranyszálra, amin, mint minden reggel, ma is ott lógott a két hófehér boríték. Az egyiken űrhajó, Ákos jele, de a másikon szívecske.
– Aranyszívecske! – suttogta Lea. – Az én aranyszívecském!
Már szaladt is az ablakhoz, hogy kikiáltsa az anyukájának az ablakon, hogy ma reggel hozzá jött az angyalposta, de az anyukája már messze járt. Lea már bánta, hogy olyan undok volt vele egész reggel!
Amikor a gyerekek már kijátszották magukat, és mindenki megreggelizett, az óvó néni énekelni kezdett. A gyerekek köré gyűltek. A betlehemi asztal előtt álltak, és azt lesték, hányat lépett előre Mária és József, milyen messze van még Betlehem, a rongyos istálló, ahol majd karácsony estéjén megszületik a kis Jézus.
– Mennyi, de mennyi aranycsillag! – ámuldozott Dorci, ahogy próbálta megszámolni Mária lépte nyomán valamennyit.
– Ott vannak már a bárányok – súgta Dani –, és a pásztorok is!
Lea már alig bírt a kíváncsiságával! Miközben a gyerekek Máriát, Józsefet, az aranycsillagokat meg a bárányokat nézegették, ő folyton azt kérdezgette az óvó nénitől:
– Mikor bontod már ki a borítékokat?
– Hamarosan – simogatta meg Lea türelmetlen arcocskáját az óvó néni. – De előbb még énekelünk, ahogy minden angyalposta előtt szoktunk.
Amikor a gyerekek kigyönyörködték magukat a betlehemi asztalban, és letelepedtek a szőnyegre, az óvó néni meggyújtotta az adventi koszorún a gyertyákat. Már mind a négy kis gyertya égett, ami azt jelentette, hogy nemsokára tényleg itt a karácsony. Azután a gyertyák fényében végigénekelték az összes pásztoros, máriás és jézuskás dalt az óvó nénivel. Lea jó hangosan énekelt, sőt, az énekben egy kicsit előrébb is járt, mint a többiek, hátha így hamarabb véget érnek a dalok!
Amikor az óvó néni kihúzta a borítékból Ákos angyalkás képét, a tenyerén tartva, lassan körbemutatta a gyerekeknek. Peti ült hozzá a legközelebb, így ő nézhette meg először. Alaposan megszemlélte az
aranykartonra ragasztott angyalkás képet. Látta, hogy nincs rajta semmi kuncogni való, ezért odasúgta Ákosnak:
– Nyugi, nem látszik a fütyije!
Most Lea borítékja következett. Lea már alig tudott egy helyben maradni a szőnyegen, annyira, de annyira izgatott volt. Amikor a barátnőihez érkezett angyalposta, nem is tudta eldönteni, hogy ő milyen képet szeretne. Majáén hosszú, szőke hajú angyal volt aranypalástban, óriási szárnyakkal, Dorcién pedig a Jézuska anyukája,
Mária, kék ruhában. Egyik szebb volt, mint a másik! Azután az óvó néni leakasztotta az aranyszálról a hófehér borítékot, lefűzte róla a gyapjúangyalt, kihúzta a képet és a kezébe fogta. Leának elakadt a lélegzete. A képen Mária volt, kezében a kis Jézussal. Olyan szeretettel néztek egymásra, ahogy csak anyuka és kisbabája tudnak!
Lea csak nézte, nézte őket, azután annyit mondott:
– Ez én vagyok az anyukámmal, kisbaba koromban!
Szép sorjában mindenki végignézte Lea képét. Az óvó néni Ákoséval együtt visszaakasztotta a többi közé az angyalszálra úgy, hogy a képek jól látszódjanak. Lea aznap még sokszor felpillantott a képére. Még akkor is, amikor a mézeskalács süteményeket formázták. Arra gondolt, hogy ő nem szívecskét, harangot, csillagot, karácsonyfát készít majd, mint a többiek, hanem az anyukáját, és karjába a kis Leát.
Délutánra kisültek a fahéjillatú mézeskalácsok, de most nem eszegették meg a gyerekek, mint máskor, ehelyett az óvó néni piros selyemszalagot kötözött rájuk, hogy hazavihessék, és karácsonykor a fenyőfára akaszthassák majd.
Lea mézeskalácsa az anyukával és karján a kis Leával gyönyörűre sikerült. Lea arra gondolt, hogy nem mutatja meg, hanem majd otthon, karácsonykor berakja a fa alá az anyukájának, karácsonyi ajándéknak. Amikor az anyukája megérkezett, már alig bírta tovább a titkolózást! A mézeskalácsát gyorsan az óvodás táskájába dugta, azzal kuncogva belekuporodott az anyukája ölébe, és csak hagyta, hogy az anyukája, pont úgy, ahogy az angyalpostás képen látta, a karjában ringassa.
(Pásztohy Panka rajzai)
