Apám, én, meg a rendszerváltás

30 év telt a rendszerváltás óta, és sokunkban élnek örökre szóló élmények ezzel kapcsolatban. A most megjelent kötetben 15 kortárs szerző szólal meg, akik akkor voltak gyerekek vagy kamaszok, hogy elmeséljék, NEKIK milyen volt 1989.
Az itt következő rész Bendl Vera egyik írása, a többi novellát is keresd az Ezentúl lesz banán! - novellák a rendszerváltásról című kötetben, melyet Baranyai (b) András illusztrált.

Akkoriban apám néhányszor nyilvánvalóan érzett valamit.
Egyébként biztos máskor is, és folyamatosan voltak érzései, csak nem adta mindenki tudtára azokat – az enyémre sem például.
Aztán egyszer csak, nagyjából amikor negyedikes lettem, valahogy mégis bizonyossá vált, hogy nem csak gondolkodik, hanem érez is, én pedig azonnal felfigyeltem erre a különleges jelenségre.

Megint megőrültek

Baranyai (b) András illusztrációja
Az ország vezetőit tisztelni kell – ezt mondta a tanítónéni, és nem magyarázta meg, miért. De én logikus magyarázat híján is megpróbáltam követni az utasítását. Arra viszont hamar rájöttem, hogy könnyebb tisztelni valakit, miután már leváltották. Mert például Kádár Jánost sosem szerettem, nem tudom, miért, és azt sem tudtam, hogy lehetek biztos abban, hogy ezzel a nem szeretéssel nem megyek a családi közhangulat ellen, de valahogy biztos voltam.
Amikor viszont már nem volt fontos pártvezető, és nyilatkozott a tévében, és véletlen megláttam, ahogy beszélt, hirtelen szimpátiát ébresztett bennem. Mert hogy utálhatnék egy öreg embert? Tiszta ránc, nehezen mozog, olyan szerencsétlen. Nem tudtam, miért kellett őt gyűlölni korábban, de azt tudtam, hogy illik, viszont így öregen, hát, már képtelenség volt. Ráadásul aztán meg is halt. Szegény bácsi.
Közben a világ megváltozott, meg a politika meg minden, az világos volt, sokat beszéltek róla mindenhol, főleg a tévében meg a rádióban. És egyszer csak a híradót néztük este, én a földön ültem, a mateklecke mellett, még olyan későn is derekasan küzdve,
apám meg csak állt, állva pillantott a tévé képernyőjére, ahol az emberek virágokat vittek egy helyre, és néhány percre áhítatos csöndben megálltak, apám pedig azt mondta, amit évekkel azelőtt egyszer már hallottam tőle, hogy „ezek megőrültek, teljesen megőrültek”. És elképedve-szomorúan csóválta a fejét, amikor a bemondó a képsort úgy kommentálta, hogy „Kádár János halálának egyéves évfordulóján több ezren látogatták meg a volt vezető sírját”.
Én csak felemeltem a fejem, még egy pillantást vetettem a nénire, aki feltupírozott hajjal, kezében celofánba csomagolt szegfűkkel a sír mellett állt, megvontam a vállamat, és felismerve, mit is kell éreznem, kicsit felháborodtam, majd megjegyeztem magamban, hogy „Megőrültek. Persze hogy megőrültek.” És már tudtam is az indokot, tudniillik hogy a világ jó irányba változott, demokratikus
átalakulás meg minden... izé, pártok meg szavazás, és a buta emberek a rosszra vágynak vissza, hogy ezt nem tudják megérteni, hogy mennyi lehetőségük van ma, és mennyivel jobb nekik valójában, mint Kádár idején lehetett. Szabadság, nem értik?
És Kádár rossz vezető volt meg rossz ember, nem értik? Hiába, megőrültek, teljesen megőrültek.
Nem látják, hogy rendszert váltottunk...? Fáklyákkal vonultunk, énekeltünk, megrendültünk meg meghatódtunk, szóval mindenfélét éreztünk meg ilyenek?
Mi mindnyájan... de, mondjuk, főleg apám meg én...

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek