Azt hittem, itt kezdődik a nagy szerelem.

Végre!

Egy körülbelül velem egyidős, talán nálam kicsit idősebb fiú elém vágódott. Gyorsan, de egyértelműen végigmért, majd széles, kihívó mosoly terült el az arcán. A barátja, aki ugyan jobban nézett ki, de egyértelműen nem terült el kihívó mosoly az arcán, a szemét forgatta.

– Hellóóóó! – üdvözölt a srác, csak így. Hellóóóó.

– Helló! – feleltem, és magamban imádkoztam, nehogy megjöjjön a buszom, mielőtt ez a beszélgetés véget ér. Lazán beletúrtam a hajamba, ami nem egyszerű művelet, ha az ember haja egy madárfészekre hasonlít, és megemeltem az állam, ahogy a nővérem mutatta egyszer, amikor meg akart tanítani a magabiztos viselkedés alapjaira.

– Milyen ízű?

– Tessék?

A turmixos poharam felé intett.

– Ja! – feleltem bután. – Toblerone. – Még majdnem tele volt, épp csak belekortyoltam; jobban szeretem, ha már megolvadt.

– Jól hangzik! – vigyorgott felém tovább a srác. – Ilyet még nem is ittam. Megkóstolhatom?

Én pedig a következőkre gondoltam, miközben felé nyújtottam a poharam: szereti a turmixot! Én is szeretem a turmixot! Ez a PILLANAT! Ez a KEZDET!
És a következő másodpercben már csak a hátát láttam, ahogy a barátjával együtt rohannak; mellettem csak a hahotázásuk maradt. Amikor néhány méterre voltak, a srác megfordult, és győzedelmesen meglengette felém a poharat.

– Kösz, kedvesem! – bömbölte, és nem tűnt fel neki, de az is lehet, hogy egyszerűen nem érdekelte, hogy sem nem elég idős, sem nem elég kifinomult ahhoz, hogy beleférjen a „kedvesem” megszólítás.

Bénultan álltam, kezemmel a levegőt markoltam. A buszmegállóban várakozók szótlanul bámultak rám; egyesek a vigyorukat, mások közvetett zavarukat igyekeztek palástolni. Olyan hanyagul igazítottam meg a táskám szíját, mintha mi sem történt volna, nem néztem senki szemébe, és komolyan fontolóra vettem, hogy a busz elé

lépek.

Három napja töltöttem be a tizenhatot – hála kora szeptemberi születésemnek, a barátaim közül elsőként értem el ezt a különleges mérföldkövet –, és a szüleim kibéreltek egy termet, hogy megünnepeljem.

– Hívhatsz fiúkat is! – mondta anyám, de a lehetőség inkább őt villanyozta fel.

Nem az volt a gond, hogy nem akartam fiúkat hívni (sőt), hanem hogy lányiskolába járok, és a fél kezemen meg tudnám számolni azoknak a fiúknak a számát, akikkel egyáltalán beszélő viszonyban vagyok. Hiába tett meg mindent

Rosie, a legjobb barátnőm, aki normális gimnáziumba jár, és rengeteg barátja/barátnője van, a nemek eloszlása a buliban reménytelenül kiegyensúlyozatlan maradt. Az este nagy részét tortazabálással és a barátnőimmel való fecsegéssel töl-

töttem ahelyett, hogy vadul flörtöltem és táncoltam volna a potenciális jelöltekkel, ahogy Rosie nevezi őket, és ahogy

azt minden valamirevaló tizenhat évesnek tennie kéne. Nem volt ugyan rossz kezdete az új korszaknak, de azért látvá-

nyosnak semmiképpen nem nevezném.

Ezt csak azért hoztam fel, hogy ezt az idióta „kóstold meg az italomat, idegen”-epizódot kontextusba helyezzem.

Tizenhat voltam, és tényleg úgy éreztem, megérdemlek már egy szerelmet. Nem valami mindent elsöprőt (ennyire nem vagyok mohó), de valami említésre méltót. Egy pasit, akivel lehet kézen fogva járni, meg ilyesmi. A buszmegállós eset akár ide is vezethetett volna. De én persze hoztam a formámat, ott álltam üres kézzel, a srácról meg kiderült,

hogy csak egy átlagos srác.

Amikor néhány perc múlva megjött a busz, az emelet névtelenségébe burkolózva listát készítettem gondolatban, mit fogok elérni a következő születésnapomig.

 

1. Lesz egy pasim. Igazi.

2. Elvesztem a szüzességemet.

3. Életre Szóló Élményben lesz részem.

A következő évben ezekből csak egyet értem el. És nem azt, amire számítottam.


RENDELD MEG ITT A KÖNYVET!

Olvass róla itt!