Az igazolás
Nagyon büszkék vagyunk az Abszolút Töri pályázat minden résztvevőjére, hiszen szuper írások érkeztek! Sokan kértétek, és mi is szeretnénk, ha minél több emberhez eljutnának ezek a szuper szövegek, ezért most a nyertesek pályamunkáit megosztjuk veletek is. Fogadjátok szeretettel Krajnyák Zsófia novelláját!
Az igazolás
Mikor a doktornő az orra alatt azt dünnyögte, hogy „felírok neked némi aszpirint, orrcseppet, valamint egy sétát a múltba”, úgy értettem, azt javasolja, nosztalgiázzak kicsit, mélyedjek el legszebb emlékeimben, és ezekből erőt merítve gyógyulgassak. Hát, nem nyert.
A rendelőből kifelé menet fel sem néztem az imént kapott igazolásból. A dátumot kerestem rajta, hogy kiderítsem, hány napot tölthetek otthon, távol az iskolától. Megtaláltam a kitöltött rubrikákat, bennük az 1886. október 28. – 1886. október 29. dátumot, alatta 2020. február 24-i keltezéssel. Meghökkentem. A doktornő pocsék humorára, vagy egy szórakozó asszisztensre gyanakodtam. Ajkamba harapva, rossz előérzettel néztem fel a cetliből. Úgy éreztem, centrifuga került a gyomrom helyére. Minden elsötétült, majd foltonként tért vissza a látásom. Mintha kihúzták volna alólam a talajt, majd száznyolcvan fokot fordultam volna a függőleges tengelyem mentén, és eredeti állapotomhoz késpest fejjel lefelé függenék a semmi fölött. A vér a fejembe tódult, az izmaim megrándultak. Aztán kitisztult a kép.
Éppen elég filmet, videoklipet, újságcikket láttam már ahhoz, hogy néhány másodperc (és a sokkhatás csillapodásával elment idő) alatt felismerjem New York Cityt. Hihetetlen. Ez egyszerűen nem lehetséges!
Nem túl meglepő, ha azt mondom: a város mégis nagyon más volt, mint ahogy eddig gondoltam. A látkép ugyan eltérő, de a hangulat hasonló. Az embernek az a benyomása támad, hogy ez egy igazán élő város. A zaj, a nyüzsgés csak apró részei ennek az érzésnek. Véleményem szerint minden város szívét az emberek alkotják. Az ott élők adják a város arcvonásait, mindent ők határoznak meg. Összes téglája valamilyen megragadhatatlan, de minden érzékszervre ható hangulatot árasztott, amely magába rántotta az embert. A felhőkarcolók ugyan hiányoztak, viszont az épületek mögül már előtűnt a Brooklyn-híd. Az utcákon lovaskocsik kopogtak végig, rengeteg hang olvadt össze.
Hangok. Kavalkád. Nyelvek, kultúrák festik színesebbre egymást. Egyazon pillanatban hallok pergő olasz nyelvet, dallamos spanyolt és elegáns franciát, meg persze az angolt. Ahogy körbefordulok az utcán, sokszínűséget látok. Jobban megnézem. Eklektikus, sokoldalú emberek vesznek körül. Rengeteg országból, kultúrából, etnikumból tevődik össze a new yorki nagy egész.
Ekkor gyenge, ám váratlan szélfuvallat billentett ki a gondolataimból és az egyensúlyomból egyaránt. Egy kalap vitorlázott a földre előttem. Ezzel közel egy időben a fejemről eltűnt egy csekély kis súly, tehát a kalap hozzám tartozik – tettem meg meglehetősen egyértelmű felfedezésemet. Leporoltam, majd végigjárattam a tekintetemet az öltözékemen.
Finom anyagból készült, sötét felöltőt viseltem, lábamat számomra szokatlan nadrág fedte, fényesre dörzsölt bőrcipőm fekete volt, mint az utcákat fedő macskakő. Nem sokkal a csípőm fölött zsebóra lánca fityegett, kis tétovázás után pedig újfent a fejemre illesztettem a magas kalapot. A mellettem elsétáló embereket elnézve fölöttébb divatos lehettem.
A vörös téglaházak magasan lévő ablaküvegein napfény szaladt végig, az alsó szinteken üzletek nyitottak. Egy pékség tulajdonosa kedélyesen csevegett egy fiatal hölggyel, aki hosszú, mélykék ruhát viselt. A macskaköveken végigkopogó lovaskocsik bakjain ülő emberek többnyire szivaroztak, míg néhány kocsis az út szélén, a falak tövében várt utasokra. Kócos kisfiú kiáltozott egy kereszteződésben, kezében az aznapi újságot lobogatva. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, miért csillog kékesfeketén a tenyere. A lapokon még nem száradt meg a tinta.
„Mégis, miért ne vehetnék egyet?” – gondoltam. Ritkán (helyesebben mondva, soha) találja magát valaki két századdal korábban. Talán érdemes lenne körülnéznem. Ehhez remek támpont egy újság. Alaposan szemügyre vettem az igazolást. Ha a dátumok stimmelnek, alig egy nap kimenőm van. Így, ha már idekerültem, ostobaság lenne nem kihasználni a lehetőséget.
Szóval eldöntöttem, veszek egy napilapot a rikkancstól, és tájékozódom a mai nap eseményeiről. Az úton átkelve egy kocsis szitkozódva lassította le a lovát miattam, de engem lefoglalt, hogy kitaláljam, miként álcázhatnám 19. századi amerikai dollárnak a 21. századi magyar forintot, mivel valahogy ki kell fizetnem az újságot. A zsebembe nyúltam, a megszokott pénztárcám után tapogatózva. Őszintén meglepett, mikor egy szépen megmunkált bőrerszényt találtam a zakóm belsejében, benne a szükségesnél még jóval nagyobb összeggel – mégpedig dollárban.
Kifizettem a kisfiút, majd a két épület közt előtűnő Brooklyn-híd felé vettem az irányt. Felmentem a hídra és lenéztem az alattam elsikló hullámokra, a hatalmas hajókra, a fehér tajtékra, melyet bosszúsan vetett partra az ár. A szél belegabalyodott a vitorlákba, ám számos gőzhajtású hajót is láttam, kéményükből az égre ömlött a sűrű fekete füst.
A hidat átfonó dróton megcsillant a napfény, a kezemben tartott papírköteget aranyos derengésbe vonta. A címlapon feltűntetett dátum megegyezett az igazoláson láthatóval. Elnyomtam magamban a kérdések áradatát, és az újságra koncentráltam. A lap közepén letisztult grafikát pillantottam meg a Szabadság-szoborról, elegáns fekete tollvonások kapaszkodtak egymásba. A képet körülölelő szöveget olvasva megszédültem, majd mélyet lélegeztem, tüdőmet megtöltötte a sós levegő.
Most van (kimondottan nehéz egy múltbeli esemény újraélésekor eltalálni a megfelelő igeidőt) a Szabadság-szobor átadása. Történetesen azt a napot van szerencsém átélni, amikor felavatták a szobrot, mely nemcsak New York, valamint az Egyesült Államok egyik legfőbb jelképe, hanem országokon, embereken átívelő szimbóluma a szabadságnak!
Lelkesen rohantam le a hídról, nem törődve a fürkésző tekintetekkel. Rengeteg ember igyekezett a dokkok felé, sokan csónakba, vagy kishajóra szálltak, hogy kimenjenek a Szabadság-szobor végső helyére, egy közeli szigetre, megnézni, ahogy Grover Cleveland, az Egyesült Államok elnöke átadja a szobrot. Az újság ennél nem írt többet.
A dokkoknál, a kikötőben már hatalmas tömeg volt, különféle hajók kezdték ellepni a vizet. Az emberáradat szinte kiömlött a városból, a szobor felavatása olyan szenzáció volt, melyből a szó szoros értelmében senki sem akart kimaradni, amelyre minden new yorki, és minden amerikai büszke volt. Ruhák egymáshoz súrlódása, szövetek libbenése hallatszott, diszkrét csevegések folytak egybe, gyerekek nevettek bele a szélbe, mely elegáns hölgyek kalapjait kapta fel olykor. Rengeteg ember rengeteg cipője kopogott végig a köveken, majd koppant egyet, mikor a deszka fedélzetre lépett. Egészen fagyos idő volt, ez látszott a kipirult arcokon, melyeket megcsókolt a közelgő tél. A szél felkapta a hullámokat, még inkább megkavarta a hűs levegőt. Nap néha mégis előbukkant a felhők mögül, és megcsillant a távoli szobron.
Magam is felszálltam egy hajóra, akkori árfolyamon meglehetősen borsos árat fizettem a fuvarért. Sirályokat, a víz susogását hallottam, néha az emberzsivaj veszett bele a tenger hangjába, néha fordítva. Ahogy közeledtünk a szigetre, egyre több apró részletet tudtam kivenni. A vörösréz nőalakról még hiányzott a zöld patina, ruhájának redői légiesen fodrozódtak, a lába alatt megláttam az elnyomást jelképező törött láncokat. Jól ismertem a szobrot, pontosan tudtam, hogy néz ki. Ellenben az engem körülvevő, mellettem ülő emberek most pillantották meg először. Tőlem balra fiatal pár karolt egymásba, mögöttük egy nő a barátainak mutogatott, szemében izgatott csillogás. Egy korombeli lány a szobor büszke tartását meglátva mintha kissé kihúzta volna magát. Két kisfiú ugrándozott a hajókorlátba kapaszkodva, hadarva kiáltoztak az apjuknak. A mellettem ülő idős asszony szája hangtalan ó-t formázott. Az emberek izgatottak és lelkesek voltak, az örömük pedig ragadóssá vált. Büszkék voltak a kivívott szabadságukra.
A hajó úgy harminc méterre állt meg a szigettől. Lehorgonyoztunk, és vártunk. A szobor arca le volt takarva, mégpedig a francia zászlóval. A franciák adományozták a szobrot az Egyesült Államoknak függetlenségük kivívásának századik évfordulójára. Igaz, a szobor nem készült el időben.
Fokozatosan apadt a hangerő, bár a szél zúgása sokat tompított rajta. Az emberek suttogni kezdtek. Érdekesnek találtam, milyen könnyen megérezzük, ha valami hamarosan elkezdődik. A szobor talapzatánál számos ember gyülekezett. Szerencsém volt, hogy hallótávolságon belülre kerültünk. Egy pillanatra teljes csönd lett, majd előlépett az első felszólaló.
Számos ember üdvözölte a szobrot New York Cityben, köztük volt a polgármester, egy new yorki szenátor, a franciák küldötte, költők, írók emeltek szót, és tisztelegtek a szabadság előtt. Grover Cleveland amerikai elnök beszédére órákkal a megnyitó kezdete után került sor. Az ünnepély egésze alatt mély csönd lengte be a várost, a tengert. A város, mely soha sem alszik – ez egyszer egészen elhalkult.
„ …ahelyett, hogy a halál és a terror mennyköveit szorítaná a kezei között, azt a fényt tartja a magasba, mely megvilágítja az utat az ember felszabadulása felé. Nem fogjuk elfeledni: a Szabadság otthonra lelt itt, választott oltárát pedig nem szabad elhanyagolni!” – szólt a régmúlt idők elnöke.
Elmerengtem a hallottakon. A nagybetűs Szabadságot gyakran hasonlítják a fényhez. Ha egy ember szabad, akkor nem skatulyázza be a neme, etnikuma, vallása, identitása vagy a kora. Ha egy ember szabad, maga rendelkezhet önmaga felett, ezt más nem teheti meg vele. Nem nyomhatják el, nem dobhatják félre a hatalmasok, nem nyúlhat át fölötte vagy dönthet a sorsáról senki sem. Mindenki megérdemli a fényt.
„ …és visszaverődve, válaszként, a fénysugár átjárja a tudatlanság sötétségét, és az ember elnyomását, míg a Szabadság bevilágítja a Világot!”
Amint az elnök elmondta az utolsó mondatot, hatalmas ováció harsant. Füttyök és taps. Fiatal férfi dobolt a hajó oldalán tetszése jeléül. Felszegett állak, büszke tekintetek. Ezrek érezték magukénak Grover Cleveland szavait. Ezrek húzták ki magukat, majd szorították meg egymás kezeit. Diadalittasan boxoltak a levegőbe, bíztató kiáltások hallatszottak. Az első égre lőtt tűzijátékból széttáncoltak a szikrák, kis tüzek, fel egészen a csillagokig.
Mire visszaértünk a mólóra, már este volt. Álmos hangú kisgyerek tipegett el mellettem a szülei kezét fogva. Valaki kiszórta az ebédje maradványait a kacsáknak. Egy utcai lámba tövében ültem az épületek árnyékában, és a Szabadság hölgyét néztem, ahogy a fény végleg lekúszik róla. Kavicsokat markoltam fel a földről, az ujjaim közt görgettem őket. Házak boltívei, zárt kirakatok üvegfala, a víz pergése. A Szabadság arcáról már lekerült a zászló. Kifürkészhetetlen tekintetét New Yorkra szegezte.
Legközelebb a 21. században látom viszont. Egészen pontosan öt év, kilenc hónap és hat nap elteltével. Nagyon izgulok. Ég a torkom, nehezebbnek érzem a testem. A repülőn találomra választok filmet, nem igazán figyelek rá. A fülhallgató nyomja a fülem, ahogy nekidöntöm az arcom az üvegnek, de nem számít. Bámulom az óceánt, kezemben kavicsok. Kavicsok a lámpa tövéből.
Egyetemre megyek. Sokáig tartott leszűkíteni a lehetőségeket, viszont az utolsó néhány közül már egyszerű volt választani. Gyors, kissé szentimentális döntést hoztam. Elégedett vagyok. Így, hogy nemsokára kezdődik az első szemeszter, már minden fontos dolgot elintéztünk, a cuccaim nagy része már a kollégiumban vár rám, a legnagyobb ijedtségen már túl vagyok. Másodjára utazom New Yorkba. Azóta sem jártam ott. A doktornő nyugdíjba vonult – ez az egyetlen információ, melyet sikerült előásnom róla. A tizenkét órás repülőutat talán érdemes lenne átaludni – fordul meg a fejemben. Mégsem megy.
Elsőként a kollégiumba kellene mennem, ennek ellenére tudom, hogy a taxi a Brooklyn-hídnál fog kirakni. Zajosan fogom átrángatni a bőröndjeimet a híd deszkáin, mivel a kerekek minden résben megakadnak majd. A hídról lenézve kihajolok a korláton, önkéntelenül is gőzhajókat keresve a vízen. A város fényeit szemlélve, rikkancsokra, úrihölgyek finom ruháira, lovaskocsikra fogok gondolni. Magával ragad a régi-új város.
Tekintetem a messzeségbe réved, majd megállapodik egy távoli ponton, ahonnan kiemelkedik egy alak. Egy bátor nő alakja. Jobb kezében fáklya emelkedik magasba, miközben láncokon tapos. Tudom, hogy az este a nyár beállta ellenére is csípős, én pedig fáradt leszek, de sokáig fogok ott állni.
Szabad vagyok.
Keresd itt az összes nyertes pályaművet!
Kósa Tamás Zalán – 1:7 órára a múltban
Császár Melánia – Amikor csak neked dalolnak
Kiss Virág Borbála – Rómából minden út hazavezet
Berkecz Lázár – A misztikus whisky
Krajnyák Zsófia – 2060
