A 13. vágány titka - Első fejezet
Az Abszolút könyvek sora egy új, kalandos fantasyvel gazdagodott. Eva Ibbotson második magyarul megjelent ifjúsági regénye, A 13. vágány titka egy legalább olyan izgalmas varázsvilágba repít minket, mint a Narnia Krónikái vagy a Harry Potter-sorozat. Olvasd el az első fejezetet!
Ha az ember manapság bemenne egy iskolába, és megkérdezné a gyerekeket, hogy mi az a honcsok, valószínűleg nagyon gyagya válaszokat kapna.
– Olyan, mint a bukfenc. Mint amikor áthoncsokozol a fejeden – mondaná az egyik gyerek.
– A honcsok egy kicsi hörcsög, aki még nem tud beszélni – mondaná egy másik.
Sőt, még olyan is lenne, aki szerint:
– A honcsok egy csokoládéfajta.
De volt idő, amikor ez máshogy történt volna. Egykor minden gyerek rögtön megmondta volna, hogy a honcsok egy különleges kupac a földben, és hogy ez a kupac egy titkos ajtót rejt, ami időről időre kinyílik, és egy alagútba vezet, amin keresztül egy egészen más világba lehet eljutni.
Kattints ide és szerezd meg a könyvet!
Tudták volna, hogy minden egyes országnak megvan a maga honcsokja, és hogy Nagy-Britanniáé egy Cross of Kings-hegy nevű helyen található, nem messze a Temze folyótól. A bölcs gyerekek pedig, akik elolvasták a régi történeteket, és meghallgatták a régi meséket, még ennél is többet tudtak volna. Azt is tudták volna, hogy ez a bizonyos honcsok kilencévente kilenc napig van nyitva, egyetlen másodperccel sem tovább, szóval nem érdemes sokat töprengeni, hogy az ember menjen vagy jöjjön, mert ha egyszer lejár az idő, sehogyan sem lehet kinyitni.
Csakhogy a gyerekek elfelejtették… mindenki elfelejtette… és talán nem is lehet ezért senkit hibáztatni, de attól még a honcsok továbbra is ott van. A King’s Cross pályaudvaron a tizenharmadik vágány peronja alatt bújik meg, a hozzá vezető titkos ajtó pedig az Úriemberek Ruhatárának ajtaja, a félig leszakadt, VONATTAL ODAÉR! feliratú poszterek, a repedezett fapadok és a koszos hamutartók között, amikben annak idején az öregurak nyomták el a büdös cigarettájukat.
Ma már senki nem használja ezt a vágányt. Új, menő vágányok épültek, fényes csomagszállító kocsik sorával, játékgépekkel, amik tényleg működnek, és nagy képernyőkkel, amikre ki van írva, mennyit késik a vonatod. De a tizenhármas vágány más. Itt megállt az idő: a pókok hálót fontak a ruhatár ajtajára. A Talált Tárgyak Osztályára ki van írva, hogy HASZNÁLATON KÍVÜL, odabent egy penészes esernyő áll, amit egy hölgy hagyott a doncasteri 5:25-ösön a királynő koronázásának huszonötödik évfordulóján. A rozsdás csokiautomaták jobbra-balra dőltek, és ha valaki olyan bolond lett volna, hogy pénzt dobjon az egyikbe, a gép csak annyit mondott volna, „grumpf ”, elnyelte volna a pénzt, és az illető akár élete végéig is várhatná, hogy kiadja a csokoládét.
Mégis akárhányszor valaki megpróbálta lebontani és felújítani a pályaudvarnak ezt a részét, valami mindig balul sült el. Egy építésznek, aki üzleteket akart oda építeni, hirtelen az egész testét rettenetes kelések borították el, aztán Spanyolországba költözött. Amikor áramot akartak a sínek alá vezetni, az ellenőr azt mondta, nem megfelelő a föld, és süppedésekről meg repedésekről motyogott valamit. Olyan volt, mintha az emberek sejtettek volna valamit a tizenhármas vágányról, csak nem tudták, mit.
Csakhogy minden városban akadnak, akik nem felejtik el a régi időket és a régi történeteket. Például a kísértetek… Ernie Hobbs, a vasúti portás, aki egész életében a King’s Cross pályaudvaron dolgozott, és a mai napig szívesen kísértett a vonatok között, tudta – és tudta a barátja, Mrs. Partridge is, aki annak idején négykézláb suvickolta a csomagmegőrző irodát. Tudták az emberek, akik a kanálisban tapicskoltak a föld alatt, és időnként felbukkantak a csatornafedők alól a pályaudvar mellett… és a maguk módján tudták a galambok is.
Tudták, hogy a honcsok még mindig ott van, és azt is tudták, hova vezet. Egy hosszú, ködös, rejtélyes alagútra nyílik, ami egy titkos öbölbe vezet, az öbölben pedig egy hajó várakozik, és olyan gyönyörű szigetre viszi az embereket, hogy a lélegzetük is eláll.
Akik ott laktak, egyszerűen csak szigetnek hívták, de mindenféle más neve is volt: Avalon, Szent Martin-föld, a Hirtelen Ködök Országa. Sok-sok évvel ezelőtt még félsziget volt, de aztán letört, és lassan elúszott nyugat felé, ahogy Madagaszkár Afrikától. A szigetek szoktak ilyet néhány millió évente, nem kell ebből nagy ügyet csinálni.
Az úszó szigettel együtt jártak persze a szigeten lakó emberek is: értelmes emberek, akik tudták, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek két kar és két láb, bárki lehet másmilyen alakú, és bárki gondolkodhat másképpen. Így aztán békében éltek az egyszemű ogrékkal vagy a sárkányokkal (azokban az időkben sok volt belőlük). Nem vetették magukat a tengerbe, ahányszor megláttak egy kövön üldögélő, haját fésülő hableányt, egyszerűen csak odaköszöntek: „Jó reggelt!” Tudták, hogy a tündéknek ívbe hajlik a hátuk, és nem szeretik, ha szombaton rájuk néznek, és tudták, hogy ha a trollok olyan hosszúra növesztik a szakállukat, hogy minden egyes lépésüknél rátaposnak, az az ő dolguk.
Az állatokkal is békében éltek. Rengeteg érdekes állat élt a szigeten, de voltak egészen hétköznapi birkák, tehenek és kecskék is. Óriás madarak, amik már elfelejtették, hogyan kell repülni, és akkora tojásokat raktak, mint egy-egy üstdob, sötétvörös szemű, alaktalan árnylények, ezüst sörényű tengeri csikók, amik nyerítve nyargaltak a hullámokon.
Olvass el egy cikket a regényről itt!
De a sziget lakói a ködpödörintőket szerették a legjobban. Ezekkel az édes állatokkal egyedül csak itt lehetett találkozni az egész világon. Kicsi testüket puha, fehér szőr borította, mint a bébifókákét, de nekik nem volt uszonyuk, hanem rövid lábuk és nagy lábfejük, mint a kölyökkutyáknak. Fekete, csillogó szemük volt, hűvös orruk alatt bajusz meredezett, és amikor mozogtak, kicsit lihegtek, mert olyanok voltak, mint egy-egy kicsi párna, és nem szerettek gyorsan menni.
A ködpödörintők nemcsak aranyosak voltak, hanem rettenetesen fontosak is.
Ahogy ugyanis teltek az évek, és a tenger újságokat sodort a partra, vagy menekültek érkeztek a történeteikkel a fenti világból a honcsokon keresztül, a szigetlakók egyre inkább azt akarták, hogy mindenki hagyja békén őket. Persze tudták, hogy a modern találmányok között vannak jók, mint például az elektromos takaró, ami a lábat melegíti az ágyban, vagy a fluor, ami megvédi a fogukat, de voltak más dolgok, amiket egyáltalán nem szerettek, például az atomfegyvereket meg a magas toronyházakat, amiknek a legfölső emeletén öreg hölgyek reszkettek, mert elromlott a lift, meg a tenyésztett tyúkokat, amiket kettesével zsúfoltak be az apró ketrecekbe. Rettegtek, hogy fölfedezi őket egy arra járó hajó vagy egy túl alacsonyan szálló repülő.
És itt jöttek a képbe a ködpödörintők. Ezek az érzékeny lények ugyanis teljesen odavoltak a zenéért.
Amikor valaki zenélt egy ködpödörintőnek, annak elkerekedett a szeme, és nagyokat sóhajtozott.
– Aaah… Aaah… Aaah…
És ahányszor sóhajtott, köd szállt fel a szájából: tiszta, sűrű, fehér köd, aminek korareggel- és nedvesfű-szaga volt. Sok száz ködpödörintő totyogott a sziget gyepén vagy a tenger partján, ami azt jelentette, hogy nagy volt a köd.
Ezért amikor valaki hajót látott, vagy egy pontot az égen, ami akár repülő is lehetett, az összes gyerek kirohant az iskolából a fuvolájával, a trombitájával vagy a furulyájával, és játszani kezdtek a ködpödörintőknek… Az emberek pedig, akik talán partra szálltak vagy a földre ereszkedtek volna, hogy kérdezősködjenek és leskelődjenek, csak nagy fehér felhőket láttak, és mentek tovább a dolgukra.
Annak ellenére, hogy rengeteg szokatlan lény élt a szigeten, a királyi család teljes egészében emberekből állt, amióta világ a világ. Ők a szó nemes értelmében véve viselkedtek királyian – nem aggattak magukra rengeteg ékszert, és nem voltak mohók, hanem bátrak és igazságosak. A nép szolgájának tekintették magukat, ahogy minden jó uralkodónak kéne, de gyakran nem így van.
A király és a királyné nem arany palotában lakott, tele kényelmetlen arany trónusokkal, amikre ráragad a fenekük, ha ráülnek, és nem népesítették be az otthonukat szolgákkal, akik hanyatt esnek a zsámolyokban, amikor hátrálva távoznak a felséges pár elől. Egy fehér, földszintes házban éltek az arany homokos, kagylópénzzel pettyezett tengerpart kanyarulatában, és mindig, éjjel-nappal hallották a hullámok mormogását és csobbanását, a szél finom susogását.
A palota termei egyszerűek és hűvösek voltak; az ablakokat nyitva tartották, hogy ki-be repülhessenek a madarak. A kandalló előtt okos kutyák aludtak, az asztal roskadozott a friss gyümölcstől és az illatos virágtól, és bárki, akinek nem volt hová mennie – árva kis boszorkák, fájós uszonyú fókák, öreg, szomorú varázslók –, menedékre lelt ott.
Aztán 1983-ban – amikor az amerikaiak az űrbe repítettek egy nőt – az ifjú, kedves és gyönyörű királynénak gyereke született. És itt kezdődik valójában ez a történet.
A baba kisfiú volt, és minden megvolt benne, ami egy kisbabában meg kell hogy legyen: csillogó szem, a feje búbján meredező, vicces hajcsomó, pisze orr, érdekes fül. A kis herceg ráadásul még egy hónapos sem volt, és már fütyülni tudott – nem rendes dallamokat, csak egy cuki csipogást, mint egy kismadár.
A királyné teljesen odavolt a kisfiáért, a király annyira boldog volt, hogy úgy érezte, szétdurran a szíve, és minden szigetlakó örvendezett, mert egy kisbabáról már nagyon hamar meg lehet állapítani, hogy milyen ember lesz belőle, és látták, hogy a herceg pontosan olyan uralkodó lesz, amilyet szeretnének.
Persze amint a gyerek megszületett, az emberek sorban álltak a palota előtt, és jelentkeztek, hogy vigyáznak rá és dajkálják: bölcs asszonyok, akik mindenfélére meg akarták tanítani, szirének, akik énekelni akartak neki, boszorkák, akik fura trükköket akartak neki mutatni. Még egy sellő is volt, úgy látszik, azt gondolta, ő is tudna vigyázni a babára, még akkor is, ha ehhez az kell, hogy egy kerekeken guruló kádban furikázzák körbe a palotában.
De a királyné, bár mindenkinek rettentő udvariasan megköszönte a felajánlást, egy egyszerű embert választott a babájának. Vagyis inkább három egyszerű embert: a hármas ikreket, akiket Violetnek, Lilynek és Rose-nak hívtak. A lányok fiatal korukban kerültek a szigetre, és ápolónőnek tanultak. Tudták, hogyan kell pelenkázni, büfiztetni és zöldséget pürésíteni, és a tény, hogy nem tudtak varázsolni, megkönnyebbülést jelentett a királynénak, aki néha úgy érezte, bőven elég varázslat van az életében. Jó ötletnek tartotta, hogy hármas ikreket fogadjon fel, hiszen egy babára éjjel-nappal vigyázni kell, és így mindig lesz egy tüsi vörös hajú, hosszú orrú, szeplős lány, aki megnyugtatja, elringatja a herceget, aki énekel neki. A herceg pedig nem fog megijedni a változástól, mert bármennyire rendkívüli baba volt, Violetet Lilytől vagy Lilyt Rosetól még ő sem tudta megkülönböztetni.
Szóval jött a három dada, és valóban odaadóan gondoskodtak a hercegről, és minden gyönyörűen ment – egy darabig. Ám amikor a baba három hónapos lett, elérkezett a honcsoknyitás ideje, és ezzel minden megváltozott.
Mindig nagy volt az izgalom a nyitás előtt. A kikötőben a tengerészek előkészítették a háromárbócos hajót a titkos öbölbe tartó útra. Akik el akarták hagyni a szigetet, csomagolni és búcsúzkodni kezdtek, az érkezők számára pedig a szigetlakók rendbe tették a pihenőházakat.
Ekkor tört rá a honvágy Lilyre, Violetre és Rose-ra.
A honvágy rettenetes dolog. A bentlakásos iskolában tanuló gyerekek néha úgy érzik, majd belehalnak a honvágyba. Nem számít, milyen az otthon, csak az a fontos, hogy az az otthon. Lily és Violet szerette a szigetet és imádta a herceget, de most kezdték felidézni, milyen volt az életük kislány korukban Észak London koszlott utcáin.
– Emlékeztek a bingóházra? – kérdezte Lily. – Micsoda kiabálás hallatszott ki, amikor valaki nyert!
– Na és a szombat esték az Odeonban egy zacskó burgonyaszirommal? – sóhajtott Violet.
– A gyümölcsös gépek csilingelése Paddy játéktermében? – kontrázott Rose.
Napokig beszélgettek így, szinte teljesen elfelejtették, mennyire boldogtalanok voltak gyerekkorukban: az iskolában csúfolódtak velük, soha egy fűszálat sem láttak, az apjuk verte őket. Olyan boldogtalanok voltak, hogy odaszoktak a King’s Cross állomásra játszani, ott voltak akkor is, amikor a honcsok ajtaja kinyílt, és alig várták, hogy beléphessenek rajta.
– Tudom, hogy nem mehetünk fel – mondta Lily. – Hiszen itt a herceg, vigyáznunk kell rá. De talán a felséges pár megengedné, hogy felszálljunk a hajóra, és csak távolról megnézzük a jó öreg országot, nem?
Megkérdezték hát a királynét, hogy felszállhatnak-e a babával a hajóra, és várakozhatnak-e a titkos öbölben – és a királyné nemet mondott. A gondolattól, hogy elválasztják tőle a babáját, úgy görcsbe rándult a gyomra, hogy azt hitte, elájul.
De aztán pont azért kezdte lassan meggondolni magát, mert ennyire ellenállt. Csak nem lesz belőle is olyan rémes, ostoba anya, aki megköti a gyerekét ahelyett, hogy hagyná szabadon, félelem nélkül felnőni? Megkérdezte a királyt, azt remélte, majd ő megtiltja a fiának, hogy elmenjen, de a király azt mondta:
– Nos, drágám, az már igaz, hogy a kaland jót tesz az embernek, akkor is, amikor még nagyon kicsi. A kaland a vérében lesz, akkor is, ha nem fog emlékezni rá. Te pedig bízol a dadákban, nem igaz?
Hát persze hogy bízott bennük. És bízott a tengerészekben is, akik a hajón dolgoztak – ráadásul a tengeri levegő, ahogy azt mindenki tudja, borzasztóan jót tesz a tüdőnek.
Így aztán végül beleegyezett, sírt egy kicsit a szobájában, a dadák pedig felvitték a babát a fedélzetre a csipkeszegélyű kelmével bélelt, kézzel fonott kosárban, és készülődtek az induláshoz.
Amikor a hajónak vitorlát kellett bontania, a királyné holtsápadtan rontott ki a palotából.
– Ne, ne! – kiáltotta. – Hozzák vissza! Nem akarom, hogy elmenjen!
De amikor a kikötőbe ért, látta, hogy elkésett. A hajó már csak apró pont volt a messzeségben, megtört kiáltását pedig csak a sirályok visszhangozták.
Érdekel a folytatás? Kattints ide és rendeld meg a könyvet!
