„A való életben is próbálom meglátni a kis mindennapi csodákat...”
Hogyan születik meg Kalózváros a Balaton hullámaiból, és miért fontosak a mindennapi csodák egy mesekönyv szerzőjének? Gál Péter, A Maxi Kalózvárosban írója nemcsak kalózkalandokról mesél, hanem arról is, milyen, amikor a családi történet önálló életre kel, és egy villamoson ülő kislány nevetése is bizonyítja: a varázslat működik. Az alábbi interjúból kiderül, honnan jött a könyv ötlete, miért nem tűnnek el a szülők a történetből, és milyen titkos balatoni élményből nőtt ki egy egész kalózvilág. Olvass tovább!
A Maxi Kalózvárosban az első megjelent mesekönyved. Milyen érzés volt először kézbe venni a saját könyvedet?
Szuper érzés volt kézbe venni a könyvet, de a legjobb élményem eddig az volt, amikor a villamoson megláttam, hogy egy apuka épp ezt olvassa a kislányának, aki láthatóan nagyon jól szórakozott közben. Akkor értettem meg igazán, hogy ez már nem csupán a mi családi mesénk, hanem tényleg önálló életre kelt.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először eszedbe jutott Maxi története?
Igen, épp a füredi strandon labdáztunk a vízben, amikor megpillantottam egy hajót fekete vitorlával. Egy pillanatra megállt bennem a levegő – kalózhajó a Balatonon? Aztán persze, ahogy közelebb ért, látszott, hogy csak egy sima vitorlás. Kicsit csalódott lettem, és közben el is nevettem magam: hát mégis, mit képzelek? De a gondolat nem ment ki a fejemből. Talán tényleg kellene egy kalózhajó ide, gondoltam. Így született Maxi és Kalózváros története. 
Fodor Kata illusztrációja
A Maxi Kalózvárosban világa egyszerre nagyon mai, mégis klasszikus mesés közegben játszódik. Hogy alakult ki ez az izgalmas keveredés a mai élethelyzetek és a fikció között?
A való életben is próbálom meglátni a kis mindennapi csodákat. De ahogy a realitás sem érdekel igazán, ha nincs benne semmi megmagyarázhatatlan, semmi titokzatos, úgy a mesékhez sem tudok közel kerülni, ha nincs bennük valami valóságos. Ezért annyira jó mesélni: szemben a való élettel, itt a varázslatos felé tud billenni ez az arány.
A történet egyik legszebb vonása, hogy a kaland nemcsak Maxié, hanem az egész családé. Tudatos döntés volt, hogy Apa és Anya is ennyire aktívan részt vegyenek a történetben?
Teljesen. Gyerekként (és tulajdonképpen felnőttként is) mindig bosszantott, hogy a mesékben a szülők vagy eltűnnek, vagy csak okoskodnak. Én azt akartam, hogy ők is ott legyenek, bénázzanak, próbálkozzanak, nevessenek. Maxi családja együtt tanul meg kalóznak lenni – úgy, ahogy mi is együtt tanulunk gyereknek lenni meg szülőnek lenni, nap mint nap.
A regény elején Maxi nagyon nem szeretné ott hagyni Balatonfüredet, és vele együtt a nyarat. Neked is volt olyan nyári szüneted gyerekkorodban, ami bár sosem ért volna véget? Mesélnél nekünk róla? 
Volt egy nyár, amikor egy balatoni üdülőben nyaraltunk, és minden este kincsvadászatot rendeztünk a többi gyerekkel. Máig emlékszem, ahogy a szúnyogriasztó lámpák fényében összegyűltünk, és kiválasztottuk az aznapi „kincset” – ami hol egy Lego-figura volt, hol egy kisautó vagy egy szelet csoki. Egyszer valaki egy becsomagolt fél hamburgert hozott, szóval elég széles volt a merítés. Komoly barátságok szövődtek ezeken az estéken, és bár azóta már mindenki másfelé sodródott, az összetartozás érzését sosem felejtem el. Arról a nyárról például nagyon nehéz volt hazamenni.
A regényedben egy csomó vicces karakter is felbukkan, például Szellem, a néha el-eltévedő navigátor, Balhorog, aki bármilyen messzire ki tudja nyújtani a kampókezét, vagy Bob, a hajószakács, aki rengetegféle módon képes elkészíteni (és odaégetni) a palacsintát. Van olyan szereplő, akit valós személyről mintáztál? Melyikük megírását élvezted a legjobban?
A legtöbb szereplő kicsit valóságos, kicsit kitalált. Szellemet például egy régi barátomról mintáztam, aki mindig magabiztosan indul el valahová, csak sosem ér oda – még a Google Maps sem tud segíteni neki. Balhorog inkább a gyerekek logikájából született – náluk a „megoldás” gyakran szó szerint értendő: ha nem éred el, nyújtsd ki a kezed még jobban. Apu karakterében viszont bőven van belőlem is. Néha kétbalkezes, néha túl okos akar lenni, de mindig ott van benne a vágy, hogy együtt élje át a kalandot a gyerekével. Talán ezért is szerettem annyira írni ezt a történetet – mert végső soron ez tényleg egy közös kaland, nemcsak Maxié, hanem a családé is.
A kalózvilág tele van szabálytalansággal – te is inkább a szabályokat bontogató típus vagy, amikor írsz, vagy a mindennapi életben? 
Szeretem a szabályokat – biztonságos kereteket adnak az írásban és a mindennapi életben is. Más kérdés, hogy szükség esetén a szabályokat át lehet hágni. Íróként például előszeretettel használom a hagyományos struktúrákat, de ha egy történet megkívánja, időnként eltolok egy-egy határt – és gyakran ilyenkor születnek a legjobb kalandok. A hétköznapokban is hasonló a filozófiám: alapozzunk a szabályokra, de ha a belső iránytűnk azt súgja, legyünk készek finoman áthágni őket. Talán erre most nem mondok példát, de biztos mindenkinek volt már ilyen pillanata.
Ha te is a Fekete Sirály fedélzetére lépnél, mi lenne a kalózneved?
Igazából már a Fekete Sirály fedélzetére léptem, apuként. De ha állandó kalózként alkalmaznának, valószínűleg ki kellene érdemelnem az állandó nevemet. Akkor remélhetőleg valami olyasmi lenne, mint Rettenthetetlen Oroszlán vagy Soha Meg Nem Remegő Szikla – és semmiképp nem mondjuk Tétovázó Teve. Bár ezek mind elég furán hangzanak, szóval talán mégis maradnék egyszerűen apu.
Szeretnél még visszatérni Maxival Kalózvárosba, vagy más vizekre evezel legközelebb?
Az esti mesék során Maxi már sok új kalandot szült a fejünkben, és az egyiket el is kezdtem alaposabban kidolgozni – Maxi és a Fehér Kalóz a címe.
Tedd a kosaradba Gál Péter meseregényét!
