Bertire tüzesen süt le
János vitéz-kód, 7. fejezet: Bertire tüzesen süt le
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
„Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
„Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”
„Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.
”
Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
Nagyot csobbant ekkor hirtelen a patak,
S kibukkant belőle egy harmadik alak.
Mi a büdös rák ez…? Ehe-ehe-ehe”,
Prüszkölt nagyokat a patak dúlt szelleme.
Nem volt nagy növésű, szinte mint a gyermek,
Bár gyermeknek elég különös egy szerzet.
Gúnyája szokatlan, színes-szűkös, gombos,
Nem paraszt, de nem is úr, olyan bolondos.
Orcája hófehér, mint egy kisleánynak,
Orrán meg egy drót ül, vagy mi a jó bánat…?
„Állj, ki vagy, gazember? S mit keresel itten?”
Jancsi szava nem épp szivélyesen dörren.
Iluska ijedtén beguggolt a vízbe,
Nehogy e legény is térdecskéjét nézze.
A kis fickó így szólt, prüszkölvén a vizet:
„Helló, szép napot kívánok mindenkinek!
Zavarásért bocsesz, nem tudom, most mi van,
Úgy volt, hogy könyvtárban ülök a suliban…
Ez most kicsit para. Nem lehetek messze!
De majd megmondja az Apple-nek a Mapse!”
Avval a kis kobold tarsolyába nyúla,
S egy fekete téglát onnan előhúza.
Iluska már nem félt, közelebb is lépett,
És az idegennek szeme közé nézett.
„Helyre kis vitéz vagy!” – mondá nyályasdadon,
„Egyszer egy leány majd szeretni fog nagyon!”
„Ne tessék nyomulni, én még gyerek vagyok!
Amúgy sem szeretnék most párkapcsolatot.
Szerintem korai még így ötödikben”
– szóla a legényke, nem is lehet szebben.
Jancsinknak bizony most nem tetszett e beszéd,
a szerelemféltés majd elvette eszét.
„Minek van négy szemed, gyalázatos pára?!
Valami pók vagy te? Vagy talán hím páva?”
„Szemüvegnek hívják” – felelé a legény,
„Nem hallott még róla, parasztinges észlény?”
(Kevés dolog volt, mit nem bírt elviselni,
Egy az volt köztük, ha ki merték nevetni…)
Ekkor szép Iluska összevoná szemét,
Szemének is a két szépséges öldökét.
„Hát ez meg miféle kaparás itt rajtad?
Írásnak nézném vagy valami kis rajznak.”
„Ja, ez semmi, csak egy poénos felirat!
Egyszer egy intőt is kaptam már emiatt.”
Mondá Berti, s újra szóra nyitá száját
Felolvasni nékik, mi a gúnyáján állt:
„A csapatmunka az, amikor sokan csi-
nálják
azt, amit én mondok” – No erre Jancsi
Valahára most már elkacagá magát.
„Azt a bátor szented, micsoda butaság!”
Erre szép Iluska szinte jót nevetett,
Magához ölelte a mókás gyermeket.
Jancsihoz meg így szólt: „Életem hű párja,
Tudod, hogy csak te vagy szivemnek királya!”
Majd az idegennel fordult megint szembe,
S szavait egyenest őnéki címezte:
„Még azt sem tudjuk, hogy hívnak, kicsi legény?
Honnét való vagy te? Gazdag vagy, vagy szegény?”
A fiúcska most már nem volt rest felelni:
„Titkos nevem Vipmáj. A normális Berti.
Hosszabban fogalmazva Turchányi Albert.
Nem tudnak valahol itt egy wifi routert?
Ja, és a Petőfi öt a-jába járok.
Szóltok, ha valahol adótornyot láttok?"
Jancsiék kacagtak, hogy torkukon kifért,
„Nem értjük bolondos beszéded, kis lidérc!
De segítünk néked, szavamat adom most:
Vagy ne legyen nevem Kukoricza János!”
S azzal Iluskáját karjaiba kapta,
És a levegőbe magasra hajtotta.
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
(Harmicegyszer amúgy, Berti megszámlálta:
Minek kell ezt, basszus, felhazudni 100-ra… ?)
