Fél év az Északi-sarkon...
Mit keres egy kiskamasz a világ végén, egy szélfútta sarki szigeten, ahol havonta jó, ha egy hajó kiköt? April meteorológus apukájával tölti a telet a Medve-szigeten, és bár arra vágyik, hogy kettesben újra egymásra találjanak, az apja csak a munkájának él. Így a lány felfedezi a sziget vad, jeges világát – és találkozik valakivel, akire egyáltalán nem számít... Olvass tovább, olvass bele a könyvbe most!
– Hát itt volnánk – mondta apa a szélfútta tengerparton állva, a körülöttük felhalmozott ládákon és bőröndökön végignézve. – Hogy tetszik?
April sós ízt érzett az ajkán. A szempillájába hópelyhek akadtak. A sziget sűrű, nedves ködbe burkolózott, szinte semmit sem lehetett látni. Mindennek ellenére April beleborzongott az izgalom gyönyörűségébe. Megcsinálták! Az Arktiszon vannak! Mintha tényleg átlépett volna egy láthatatlan határt. Az otthoni parkokhoz, sövényekhez és a termékeny, zöld vidékhez képest itt minden csupasz és kopár volt, az élővilág legfeljebb a hó alól előbukkanó sötét rekettyésben mutatkozott meg. A sziget túlsó végén épphogyki lehetett venni három magas, meredek gránithegyet,melyek karcsú létrákként nyújtózkodtak az ég felé.
És persze hideg volt. Olyan fajta hideg, ami bemászik a ruha alá, és úgy reszket tőle az ember, hogy rögtön a meleg vizes palack után vágyakozik.
– Na? – kérdezte újra apa.
April felkapta a hozzá legközelebb eső ládát, felnézett az égre, és kidugta a nyelvét, hogy ráülhessenek a hópelyhek.
– Vágjunk bele!
Olvasd el ajánlónkat a könyvről ide kattintva!
Tedd a kosaradba a könyvet most!
Az elkövetkezendő pár órát azzal töltötték, hogy egy szán segítségével felhúzták a holmijukat a parttól fél mérföldre található új otthonukhoz, ami lényegében két faház volt. Az egyik lakásra szolgált, a másik volt a kutatóállomás.
Úgy néztek ki, mint az összes többi norvég ház, amit April eddig látott: rézsútos tető, festett fazsalugáterek, varázslatos 
tündérmesék zsongása. Az összképet csak az áramellátást biztosító, ormótlan generátor látványa rontotta el. A lakóház egyszintes volt.
A bejárati ajtaja egy zárt verandára nyílt, ahol az ember levehette a kabátját, sálját, lerázhatta magáról a havat és a kinti, fagyos levegőt. A házban nem volt plafon és padlás, minden helyiség közvetlenül a tető alatt helyezkedett el. A verandából a hosszúkás, téglalap alakú nappaliba lehetett lépni, melyben két kopott kanapé és egy kandalló állt. A szoba egyik sarkában keskeny könyvespolc porosodott egy csomó szamárfüles könyvvel és a műholdas telefonnal, amit csak végszükség esetén lehetett használni. A helyiség másik sarkában rendezték be a kis konyhát, innen nyílt a kamra, ami tele volt konzervvel és hat hónapra elegendő élelemmel. A ház korábbi lakói itt hagyták a nyomaikat: hamutartó egyetlen csikkel, magányos fél pár piros kesztyű, papírfecnik és egy régi golyóstoll.
De a sziget falra ragasztott térképe ragadta meg igazán April figyelmét.
Az atlaszokban a Medve-sziget csak egy apró pötty volt valahol Norvégia és az Északi-sark közelében fekvő szigetcsoport, Svalbard – régi nevén Spitzbergák – között. (Bár a Medve-sziget elvileg Svalbardhoz tartozik, gyakorlatilag olyan messze van onnan, hogy egy másik világnak tűnik.) Olyan aprócska pötty, hogy csak akkor lehetett észrevenni, ha az ember tudta, mit keres. April ismerte ezt az érzést: a legtöbb ember rajta is átnézett. Bár az adatokkal már tisztában volt, közelebbről is megnézte a térképet. A sziget körülbelül tizenkét mérföld volt észak-déli irányban, és nagyjából tíz mérföld széles. Az északi részét hegyek foglalták el, a déli részén síkság terült el, ahol egy vörös kereszt jelölte a meteorológiai állomást. És persze rengeteg izgalmas 
partszakasz, öböl és tó várta, hogy bejárják és felfedezzék az elkövetkezendő hat hónapban, és ott volt az a három hegy is, amit April még a kikötőből látott!
Na jó, ha nem is élnek itt jegesmedvék, biztosan vannak sarki rókák, ritka tengeri madarak és talán errefelé vándorló bálnák is. De ami a legfontosabb: végre egy csomó időt tölthet az apjával.
– Apa, nézd, mennyi mindent csinálhatunk együtt! – kiáltotta April izgatottan. – Elmegyünk holnap a hegyekbe szánkózni?
Megpördült, azt hitte, hogy az apja még mindig a faházban van, de Aprilnek csak a saját visszhangja felelt. Próbálta elfojtani a csalódottságát. Kinézett az ablakon, és látta, ahogy a férfi bemegy a másik faházba és becsukja maga mögött az ajtót. April sóhajtott, a lehelete meglátszott az ablakon. Ez még csak az első nap, figyelmeztette magát, apának időre van szüksége, míg egyenesbe jön. Nincs miért aggódni, hat hosszú hónapjuk van, előttük az egész nyár. April kihúzta magát, letörölte az ablakot, és úgy döntött, hogy kipakol.
Egy órával később a kanapén szundított. Csak akkor hallotta meg apját, amikor már előtte állt, és rekedten a torkát köszörülte. April kinyitotta a szemét. Az apja elgondolkodva nézte.
– Apa!
A férfi beletúrt kócos hajába, még néhányszor megköszörülte a torkát, majd egy gondosan becsomagolt ajándékot nyomott a lánya kezébe. April nem volt nagyon meglepve, az apja máskor is adott neki ajándékot váratlan pillanatokban, ami valamennyire – de azért nem egészen – kárpótolta Aprilt az elfelejtett születésnapokért. A csomag egy apró, holdfényként csillogó ezüstórát rejtett.
– Igen, tudom… Tudom, hogy csak mi vagyunk a szigeten – mondta az apja, külön megfontolva minden szót –, és tisztában vagyok vele, hogy ez egy különös fordulat az életünkben. A legtöbb ember nem helyeselné. A nagyanyád is ellenezte. 
April megborzongott, eszébe jutott, Alma nagyi mennyire sírt a reptéren.
– Pedig nagyon sok csoda rejlik egy ilyen helyen – folytatta az apja. – Az emberek már évszázadok óta járnak erre a szigetre. Van, akit a tudomány érdekel. Másokat az ismeretlen. És bizonyára vannak, akik maguk sem értik, mi hozta őket ide. – Apa nagyot nyelt, és hirtelen olyan vékonynak és sérülékenynek tűnt, mint egy könyv leheletfinom lapjai. – Talán én is ezért vagyok itt, hogy megtaláljak valamit, amit már nagyon régen elveszítettem. Mire sikerült megtalálnia a következő szavakat, a hangja még jobban elfátyolosodott.
– Friluftsliv – mondta, mire April zavartan nézett rá. – Az angol nagyon hasznos nyelv, de nem mindenre van benne kifejezés. A friluftsliv norvég szó, és a szabad levegőn töltött idő élvezetét jelenti. Szó szerint azt jelenti, hogy ’szabad levegő élet’. Nekem mindig te jutsz eszembe erről a szóról, mert olyan sok időt töltesz a kertben. Néha csak nézlek a dolgozószobámból, és… esküszöm, mintha az anyádat látnám.
April visszafojtott lélegzettel bólintott. Fogalma sem volt arról, hogy az apja nézni szokta a kertben, és a gondolattól bukfencezni kezdett a gyomra.
– Ő is szerette az állatokat, főleg a vadállatokat. Egészen különleges viszonyban volt velük – mondta apa. – Mindig azt mondta, hogy az állatok tudnak beszélni, csak az emberek már elfelejtették, hogyan kell meghallgatni őket. Ilyen volt anyád. Valahogy… más, mint a többi ember. Szóval csak azt akarom mondani, hogy ő is biztosan örült volna ennek a szigetnek. Ez az ő órája volt, és gondoltam, neked adom, mert így legalább ő is megtapasztalhat valamit ebből a helyből...
Tedd a kosaradba ezt a gyönyörű könyvet!
