Tömeghipnózis a strandon
Egy éjszaka alatt kékre színeződött haj és szemöldök. Egy rendkívül furcsán viselkedő idős hölgy. Egy nagyszemű plüssjátékokat elcsenő vérszarka. Egy átlátszó virágú rózsabokor. Egy kékes füstöt eregető házkémény. Mi a közös mindezekben? Hogy ez a sok furcsaság mind a Szélfútta utcában történik! Olivérnek, aki születése óta az utca lakója, ki kell deríteni, hogy mi (vagy ki?) zavarja meg az itt lakók mindennapjait. Olvass bele a regénybe, amit biztosan imádni fog a kiskamaszod!
Olivér anyukája ezredszer ismételtette el a szabályokat Olivérrel és Lilivel.
– Vízbe csak zuhany után ugrunk. Egy jégkrémet kaphatunk. Naptejezünk. Árnyékban ülünk. Ha mosdóba kell menni, szólunk. Előre. Ha eltévedünk, megkérjük Salvatorét, hogy segítsen – darálta Olivér, minthogy már kívülről fújta az összes tudnivalót.
– A nagymedencébe karúszóval mehetünk be – tette hozzá büszkén Lili, hogy ő se maradjon ki.
– Mármint, aki nem tud úszni. Vagyis te – mondta Olivér.
– Olivér! Még csak négyéves! – csattant fel az anyukájuk.
– Ennyi idősen Nagypapa már kiválóan úszott – szólalt meg Nagyi a nyugágy öleléséből. – Én valamivel később tanultam meg úszni.
– Hány éves voltál? – érdeklődött Lili.
– Huszonöt.
– Miii? – kérdezett vissza szinkronban a két gyerek.
– Na, azért nem kell úgy csodálkozni!
Samu papa tanított meg. Kiváló tanár volt.Nagyi szerint Nagypapa mindenben kiváló volt, leszámítva az autóvezetést, mert abban ő volt a legügyetlenebb a világon. Így hát Nagyi vezetett mindig és mindenhová. Kivéve, ha repülővel utaztak, azt azért a Nagyi sem vezette el. Amikor nagy sokára a történet végére ért, Nagyi Olivérrel indult úszni, Lilit pedig az anyukájuk kísérte el a kismedencéhez.
Olvasd el ajánlónkat a könyvről ide kattintva!
Mire visszatértek a helyükre, megérkeztek az ikrek is. Ismerték már jól egymás strandfelszerelését, így hát közvetlenül Olivérék mellett tanyáztak le.
A strand délután négykor tele volt, de annyira, hogy egy úszószemüveget sem lehetett volna leejteni, de még egy szál sült krumplit sem.
– Odanézzetek! – mutatott a büfé irányába Levi. – Prüszki bácsi! Ott van! Ott van!
– Még sosem láttam itt – morfondírozott Olivér. – Mondjuk, ebben a hőségben…
Olyan meleg volt, hogy az aszfalt újra buborékokat eregetett, a virágok elnyúltak a földön, a madarak bebújtak az árnyékba izzadni, az emberek pedig mind a városi strandon tömörültek. Úgy tűnt, Prüszki bácsinak is betett a kánikula. Hosszú szárú, kopottbarna fürdőgatya volt rajta, a nyakában egy vizes törülköző, a fején megtépázott szalmakalap.
Ahogy elhaladt a nejlonzacskójával a büfé mellett, hogy leterítse a törülközőjét, többen utánafordultak, és mintha grimaszoltak volna. Mindenesetre valóságos látványosság volt
az idős úr. Talán ezért is gyűltek köré annyian. Kicsit mintha mindenki az ő irányába igazította volna a plédjét, nyugágyát. Azt viszont már a fiúk is különösnek találták, amikor Prüszki bácsi levette a kalapját, a helyébe felnyomta a fürdősapkáját, vagy valamolyasmit, majd elindult a versenymedence felé. Csak nem úszni fog? De hát menni is alig bír! Ami ennél is érdekesebb volt, hogy az emberek egyre-másra utánaindultak. Aki mellett elhaladt, az beleszimatolt a levegőbe, aztán vele tartott. Mint amikor a kiskacsák felsorakoznak a mamájuk után, úgy masírozott a strand közönsége Prüszki bácsi vezetésével a medencéig. Vagy mint abban a régi reklámban, amit Dávid mutatott nekik, ahol a fickó befújja magát a dezodorral, mire mindenki belé lesz szerelmes. Prüszki bácsi mindenesetre semmit sem érzékelt az egészből, amiben valószínűleg közrejátszott élemedett kora, és hogy az ötdioptriás szemüvegét pár perccel korábban gondosan elcsomagolta a szatyrába, hogy a helyére a svéd úszószemüvegét helyezze.
– Beugrott! Nézzétek! Beugrott! – rángatta Levi karját Laci.
– Szólni kéne Salvatorénak – röhögött Lóri.
– Csak tud úszni. Szerintem az ő korában kötelező volt még, mindenki megtanult biztonsági okokból – mondta Levi.
Orbán Orsolya illusztrációja
– Hogyhogy kötelező? Milyen biztonsági okokból? – érdeklődött Olivér.
– Hát mit tudom én. Régen több volt a víz – felelte Levi.
– A fejedben több a víz – nevetett Olivér.
Közben Prüszki bácsi megtette az első karcsapásokat szépen komótosan, de olyan magabiztossággal, mintha világéletében ezt csinálta volna. A medencében tömörülő emberek, kicsik és nagyok, profi úszók és úszógumiba, karúszóba préselődött tanulók, vörösre pirultak és hókák, mind a szomszéd bácsit nézték, de olyan áhítattal, mintha valami egészen különleges dolgot vinne végbe. Amikor aztán felocsúdtak, követni kezdték. Abban a pillanatban, hogy megfordult a medence végében, ők is megfordultak, amikor kikapaszkodott kicsit pihenni, ők is megálltak, amikor kifújta az orrát, nos… El tudjátok képzelni. A fiúk közben közelebb mentek, a medence széléről figyelték az eseményeket, kezükben a strand specialitásával, a négyízű jégkásával.
– Ezekkel meg mi történt? – tette fel a kérdést Lóri, majd nagyot kortyolt az itókából.
– Fogalmam sincs – felelte Olivér.
– Kijön! – suttogta megbabonázva Laci.
– Jaj! – kiáltott fel Lóri.
– Mi történt? – ijedt meg Olivér.
– Lefagyott az agyam – mondta Lóri, miközben a kezét a homlokára szorította.
Közben Prüszki bácsi valóban a létra felé vette az irányt, és lassított felvételben kimászott a medencéből. De ment vele mindenki, aki eddig a vízben volt!
– Hogy nem tűnik fel a bácsinak, hogy őt utánozzák? – álmélkodott Levi.
– Talán mert nem igazán lát a szemüvege nélkül – felelte Olivér.
– És a többiek? Ők? – mutatott körbe Laci.
– Mindenki kajál, játszik vagy sütteti magát – állapította meg Lóri.
Prüszki bácsi közben levette a szottyadt kartonpapírra emlékeztető úszósapkáját, és alaposan kifacsarta. Mire végzett a művelettel, szétszéledtek az emberek. Mire pedig visszavette a dioptriás szemüvegét, semmi sem utalt rá, hogy bármi szokatlan történt volna.
Érdekesen hangzik? Tedd a kosaradba a regényt!
