Csatatéren minden, és más megesik
Különleges interjú egy különleges katonával. Háry Jánost, a rettentő magyar vitézt arról a kalandjáról kérdeztük, mikor magát Napóleont, a francia császárt győzte le. A különleges interjú apropója pedig a hamarosan megjelenő könyv, melyet Zalán Tibornak köszönhetünk. A Háry - A rettentő magyar vitéz című könyvet Kállai Nagy Kriszta illusztrálta.
Szeretnénk a kalandnak minden részletét megismerni.
Elmondaná, milyen volt megpillantani a francia sereget?
Lusta volt a Nap. Vakarta a hasát. Nem akarta sütni sok
katona vasát. Mert égnek meredt a francia szurony.
De még mennyi! Lett volna zsebemben arany feleannyi!
Kétszázezer jó vitéz. Annak bár fele rossz. Annyit se értek,
mint köröm alatt a kosz.
- Látván a súlyos túlerőben lévő ellenséget nem merült fel Önben, hogy ezúttal célszerűbb lenne meghátrálni?
Sejtettük, hogy valakit itt nagyon megvernek…
De bizony én akkor a tomporába vágtam
ezüstsarkantyúim deres paripámnak, és az élre hágtam.
Hatalmas szablyámat tokjából ragadtam, kicsit már
rozsdás volt és nehéz, tagadhatatlan! Ám acélos izmom
meg sem érze súlyát, mivel észrevettem ellenségem
gúnyát. Mind a kétszázezer pofa vigyorgott, arcukon két
oldalt mind lefele csorgott a gőgös bizodalom, hogy
ők franciák.
A franciák tehát győzelemre számítottak. Nem gondolt megfutamodásra?
Én bajszomat ottan szépen megpödörtem, szablyám
feltartva az ég felé közben, talán már mondtam, egyenest
a franciák közé rontottam. Az első sort, mintha említettem
volna, egy nagy suhintással küldtem le a porba. Aztán kettesével,
mármint kétsorosan, vágtam csak az ellent. Megmutatnám, hogyan,
ha lenne itt néhány eltévedt francia. De mert hogy nincs, a mutatvány oda.
Milyen volt Napóleont először látnia, miután csellel eljutott a sátráig?
Hát a sátor megül kiugrik egy ember, teli
volt a mellye sok súlyos rendjellel, kap fehér lovára, menekülve
vágtat, no, te bitang francúz, te sem kerülöd el rettentő szablyámat!
Utána eredek, a domb itt meredek, szuszog, nyerít két ló, övé a másik,
nyilván enyém egyik, kettőig a lovat könnyen összeszedjük.
Megbotlik az első a gyáva lovassal, puffanni hallom gazdáját nagy
rössel, s most megfetreng a porban. Föléje lovaglok, és leszólok onnan,
ki vagy kivételes, kit e fényes napon ily’ könnyen elfogtam. Elfogtam,
de nagyon. Hallgat.
Majd végül kinyögé, hogy ő Napóleon.
Hogyan reagált szorult helyzetében Napóleon? Megőrizte uralkodói méltóságát?
"Kegyelmezz nekem, nem maradok adós! Fele
birodalmam úgyis kiadós, verődjék hát hozzád,
úgysem kell már nekem. Csak ne vedd el tőlem
egyetlen életem!"
Így rimánkodott, tán térdelve, tán hason. Mit is ér
ilyenkor korona, hatalom!
Ez igazán gáláns, császári ajánlat. Nagy lehetett kísértés arra, hogy elfogadja. Ön mit válaszolt?
„Elengedlek, Napó Leon, Bona fia, de nem járja
mégsem így a komédia. Nagy sereggel jöttél,
ágyúval köszöntél, pedig meleg nyár van, s nem tél,
hideg tél.”
És hogy derűsebben láthassa az ügyét, mutattam
neki a kezemen egy fügét. Na jó, kicsit meghúztam a
fülét is. Csatatéren minden, és más is megesik.
További rettentően vicces-verses kalandokat keresd a könyvben!
