Eduárd, aki nem is az, végre az lehet, aki

A Pagony legújabb baglya Eduárd, azaz Vagánybagoly, aki Bán Zsófia első gyerekeknek szóló könyvéből repült hozzánk! Ismerjétek meg őt, és vele együtt az egész 3/Á-t, mert ide jár Nemhanemka, Pipacs Vili, Kasza Blanka, Varga Liza, Hirlemon Bonifác, Biliboc Valentin, Hardtmuth Kohinoor és Lakatos Sanyika is. Ahányan vannak, annyi félék! 

Van egy város, ismeritek, amellett egy erdő, abban egy bagoly. Igen, ez tök komoly, egy bagoly. Régebben úgy hívták, hogy Eduárd. Csakhogy! Eduárd lány bagoly volt, bocs!

– Nálunk a családban minden férfit Eduárdnak hívtak, és punktum! – prüszkölte tollait borzolva idősb Eduárd, amikor a kis Eduárdnak még csak a fenekén volt a tojáshéj.

– De hát, drágám – csodálkozott a bagolymama –, hiszen ez kislány!

– Badarság! – dörrent rá a bagolypapa, aki szigorú volt, viszont fafejű is. A fafejével szépen beleolvadt az erdő színeibe, alig lehetett észrevenni.

– Lánynévvel nem készültem! – dohogta az újdonsült apuka, s ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

A bagolymama nagy bagolyszemeket meresztett, de  nem mert ellenkezni. Így aztán rajta maradt a csibén az Eduárd név, noha Eduárd csakugyan lány volt. Ettől eltekintve azonban nem volt benne semmi különleges. Nem volt sem óriási, sem túl kicsi, amolyan átlagos, pont jó méretű kisbagoly volt, amilyet a gyerekek szoktak rajzolni.
Eduárd viszont nagyon is valóságos volt. Néha maga is elcsodálkozott azon, hogy mennyire. Például, amikor egyszer ébredéskor elkezdett veszettül korogni a gyomra.

Khrrrrm!

– Jaj, mi volt ez?! – ijedezett Eduárd, amikor a zajt először meghallotta.

Khrrrrm!

– Úristen, megint! Most mit csináljak?!

Nagy Norbert illusztrációja

Ekkor már az erdőben ő volt az egyedüli bagoly, így nem akadt, aki bagolyügyben tanácsot tudott volna adni neki. Eduárd anyját egy kóbor macska tépte szét az előző télen, őt azért nem tudta megkérdezni. Apját, idősb Eduárdot pedig egy orvvadász lőtte le, őt meg azért. Azt beszélték szerte a kerek erdőben, hogy idősb Eduárd bent a városban, egy bolt kirakatában áll kitömve.

TE JÓ ÉG!!!

Azt is beszélték, hogy a boltnak egy gonosz mostoha a tulajdonosa, akit valami Taxidermiának hívnak. Hogy a neve a bolt bejárata fölött nagy, vörös betűkkel virít.

Viselkedj, édes fiam, mert huss, elvisz a Taxidermia!

Ilyenekkel ijesztgették a kisállatokat. Vagy olyanokkal, hogy elviszik őket zsákban Dél-Amerikába.

– És milyen az a Dél-Amerika? – tudakolta aggodalmasan egy kisróka.

– Háát… kívülről picit rozsdás… de belül gyönyörű! – mondta a kisrókának Eduárd, aki úgy gondolta, hogy nem kéne ilyesmivel ijesztgetni a kisállatokat.Sőt, úgy gondolta, hogy egyáltalán nem kéne ijesztgetni őket. Meg hogy vigyék el zsákban Dél-Amerikába azt, aki ijesztgeti őket!

Grrr!!!

Eduárdnak mindenről ennyire határozott véleménye volt. Egy bagoly az legyen határozott, gondolta.
Vagy nem? Választ azonban nem kapott senkitől, mert a baglyok egy ideje már távolabbi erdőkbe költöztek, ahol nem járkál annyi ember. A kirándulók folyton hangoskodtak, nem hagyták őket nappal aludni, szemeteltek, és ráadásul elijesztették a finom kis szőrös rágcsálókat, akiket jó lett volna, HAMM, bekapni vacsorára. Mikor már kopogott a szemük az éhségtől, fogták magukat, és egy erdővel odébb költöztek.

Eduárd viszont nem hagyta volna el a kerek erdőt semmiért. Az arra lakó embereket pedig – hogy, hogy nem – kifejezetten szerette. Különösen a vidáman kurjongató gyerekcsapatokat kedvelte. Ha őket hallotta, máris nem érezte magát annyira egyedül.
Ráadásul valahányszor a gyerekek megpillantották Eduárdot, mindig őrült izgalomba jöttek. Ez persze hízelgett neki, hát tegye fel a kezét, akit egy élő bagoly hidegen hagyott volna!
– Itt van, itt van! Én láttam meg először, nem, nem, én, nem, én!
Ezen mindig összevesztek, mert bagolypontokat osztogattak, amin Eduárd remekül szórakozott. Az volt a lényeg, hogy ki látja meg először a baglyot. Olyan volt, mint a számháború, csak bagollyal. Egyszer egy pöttöm, vörös hajú, szemüveges kislány követelte magának a bagolypontot. Azt állította, hogy ő, igenis ő látta meg elsőként a baglyot!

– Na, ne mondd már, vaksikám! Hogy tudnál te bármit is kipécézni ezekkel a szódásüvegekkel az orrodon!– csúfolódtak a többiek, mire a kislány éktelendühbe gurult. Eduárd szomorúan nézte a jelenetet. Ő ugyanis föntről pontosan látta, hogy a kislánynak igaza van. Egyébként is bántotta, hogy a gyerekek ilyen cöcc módon viselkednek egymással. Ha nem tetszett neki valami, mindig azt mondta:

CÖCC,

ezt még a mamájától tanulta.

Ahogy ott szomorkodott és cöcögött, hirtelen gondolt egyet. Leszállt egy alsó ágra, közvetlenül a gyerekek feje fölé, és a szárnyával határozottan, mint egy partjelző, a kislány felé mutatott. A többiek ijedtükben félrenyelték a Sport csokijukat.

– Mit csinál ez?! – rémüldöztek a gyerekek. – Talán támadni fog?!
– Nem, hanem azt mutatja, hogy lepipáltalak benneteket!– kiáltotta a vörös hajú kislány izgalomtól kipirult arccal, s apró lábával diadalmasan toppantott.

A kislányt a többiek csak úgy hívták, hogy Nemhanemka, mert minden mondatát úgy kezdte, hogy „nem, hanem”. Nemhanemka és a többiek a Medveiskolába jártak, ami a Végbusznál volt. A Végbusztól már nem ment tovább a busz, onnan már csak a kerek erdő volt. Tanítás után a gyerekek kijártak az erdőbe játszani.
Nemhanemka diadalmas kurjantására Eduárd jóváhagyólag biccentett. A gyerekek meg csak tátott szájjal bámultak rá.
– Aztaa! – mondták a gyerekek.
Meg:
– Fúú! Egy igazságtevő bagoly!!! De vagááány!
– Próbáljuk ki, hogy tényleg az-e! – mondta az egyik fiú, akit Nyúl Pálnak hívtak. – Mondjuk, focizzunk, és legyen ő a bíró!
Eduárdnak ez csöppet sem volt ellenére, már épp elég meccset látott a tisztásnál. A tisztást a gyerekek úgy hívták, hogy Gazdagrét, mert eddig:

egy bicskát,
egy kulacsot,
egy ollót,
egy mobilt,
egy kulcscsomót,
egy eldobható fényképezőgépet,
sőt, még egy kukkert is találtak már a fűben.

A kincseket gondosan lefényképezték a talált fényképezőgéppel. Csak épp a fényképezőgépet nem volt mivel lefényképezni! Ez némi fejtörést okozott nekik, végül Biliboc Valentin lerajzolta, ő volt rajzból a legjobb. Aztán az egész pakkot elrejtették egy nagy, rozsdás konténerben, amit valakik az erdő szélén felejtettek.
A konténer neve az volt, hogy Dél-Amerika. Idegennek, vagy pláne más osztályokba járóknak tilos volt beszélni róla, fővesztés terhe mellett!!! Ezt A Karib-tenger kalózaiból tanulták a moziban, ahol Pipacs Vili papája, Pipacs Géza bácsi volt a mozigépész. Legalább tízszer látták már a filmet, az egész osztály kívülről fújta. A látottakat később az erdőben újra eljátszották váltott szereposztásban, mert az úgy igazságos.
Hát, nehogy már a Johnny Depp mindig a Nyúl Pál legyen! A játékot Erdei Mozinak hívták, ebben is csak beavatottak vehettek részt. Hiába könyörögtek a bések, hogy így meg úgy, csak egyszer hadd lehessenek legalább ellenség, de ők megmakacsolták magukat, nem és nem! Az Erdei Mozi, az szent volt. Aki benne volt, az örökre benne maradt, akármilyen hülyeséget csinált, aki meg nem, az lógathatta az orrát és sóvároghatott.
A szabály az volt, hogy csakis azt zárják ki, aki valamilyen titkot kiad a béseknek. Ez volt a Fővesztés Terhe. Ez a szégyen azonban még senkivel sem fordult elő.
Még szép.

Eduárd megörült, hogy ő lesz a bíró...

Eduárd megörült, hogy ő lesz a bíró, még a lesszabállyal is tökéletesen tisztában volt, pedig a fiúk mindig nyafogtak, hogy a lányok nem értik a lesszabályt.
Mit lehet azon nem érteni? – bosszankodott Eduárd, pedig hát ő is lány volt. Na, ezért nem kell ilyeneket mondani, gondolta. Hogy a lányok így, meg a fiúk úgy. Például az erdőben is mindig mondták, hogy a Vendelin ugyan vaddisznó, de rendes. Hát van ilyen is, meg olyan is, morfondírozott Eduárd. Vagy nem?
Aznap különösen elgondolkodó hangulatban volt. A fiúk kiálltak a pályára, mire a lányok hangosan tiltakoztak:
– És mi?! Hát nehogy már! De most frankón?! Ez nem igazság!
Mire a fiúk, kicsit morogva ugyan, de beengedték a lányokat is. Elindult a játék, és Eduárd hangos szárnysuhogtatással jelezte az első szabálytalanságot.
A jobb vagy bal szárnyával mutatta az irányt, hogy melyik csapat végezhet szabadrúgást. Amikor az első gólt párhuzamos szárnyemeléssel jelezte, nem hittek a szemüknek.
Azt kiabálták:
– Hát ilyen niiincs!!! Ezt nem hiszem eeel!!! Ez áállati vagány! – Meg csupa ilyet, hogy csak úgy zengett bele a kerek erdő.
Attól a naptól fogva Eduárdot csak úgy hívták, hogy: VAGÁNYBAGOLY.
Vagánybagoly pedig örült, hogy megszabadult Eduárdtól, és végre az lehetett, aki. Valaki más.


A könyvet ITT fogod tudni megrendelni, már csak párat kell aludni!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek