Egy nagyon helyes srác

Jeli-Tasnádi-Vészits: időfutár 5. - A por hatalma

cimkék: #olvasósarok #Folyt. köv.

Jól ismert hőseink térben és időben végképp szétszóródva igyekeznek újra megtalálni egymást, és ami talán még ennél is fontosabb: életben maradni. Részlet az 5. kötetből

Hannának halvány fogalma sem volt róla, milyen uralkodó elé cipelik a drónok, de cseppet sem volt elragadtatva, hogy az agyalágyult Ferenc császár után egy újabb koronás fővel kell közelebbi ismeretségbe kerülnie. Azért persze zokszó nélkül a hóna alá kapta a kissé kapálózó – és dög nehéz – Schrödingert, s kilépett az ebédlőből a folyosóra. Sándor és Benedict szó nélkül követték.

A változatosság kedvéért a drónok most egy hosszú és kanyargós, sárga csempével kirakott folyosón vezették keresztül őket, majd betessékelték egy sötét terembe, amely később kör alakúnak bizonyult. Először éppúgy nem láttak semmit, mint a porszívóban, de aztán egyszer csak, szó szerint a semmiből, egy hatalmas, zöld alak materializálódott előttük. Az arcát csuklya takarta, legalább nyolc méter magas volt, és átlátszó, mint egy kísértet.

– Kik vagytok, apró férgek, és mit kívántok tőlem? – mennydörögte a jelenés félelmetes, mély hangon.

– Hát ez meg mi a rosseb? – képedt el Sándor.

– Boszorkányság! Kísértet! Szellem! – hadarta idegesen Benedict, és belekapaszkodott Hanna karjába.

 – Halál fiai vagytok! – dörögte a zöld szellem.

Ez már sok volt Benedictnek. Teli torokból elordította magát.

– Segítség!

– Maradj már! – fejtette le magáról a reszkető fiút Hanna. – Ez egy hologram. Igazából nincs is itt.

– Hologram? – ismételte meg Sándor.

– Mint a Csillagok háborújában – vetette oda Hanna, bár nem volt benne biztos, hogy az öreg látta a filmet.

Afelől viszont semmi kétsége sem volt, hogy ha ez a zöld valami beszél, akkor tartoznia kell hozzá egy igazi testnek is. Ezért egyenesen a terem végében lévő függöny felé indult.

 – Állj, vagy mind meghaltok! – ordított a jelenés, ám Hanna nem zavartatta magát.

Egyetlen határozott mozdulattal elrántotta a függönyt. Nem csalódott. Egy apró termetű, csuklyás alak vált láthatóvá, aki egy fénypászmában állt, és összevissza hadonászott. Mikor észrevette, hogy leleplezték, abbahagyta a produkciót, és hátravetette a csuklyáját. Hanna legnagyobb döbbenetére egy öreg bácsi nézett rájuk, széles mosollyal az arcán.

– Öt perc és huszonnégy másodperc – jegyezte meg az illető elismerően, miután konzultált a karórájával. – Nem is rossz. Legyetek üdvözölve! – és ezzel roppant udvariasan meghajtotta magát. A tekintete fiatalos volt, élénk és zavarba ejtően átható.

– Maga az Uralkodó? – tudakolta Sándor.

– Semmi szín alatt – csóválta a fejét az öregember.

– De maga mozgatta a hologramot! – csapott le rá Hanna.

– Úgy gondolod, hogy ez egy hologram? – kérdezte az öregember.

Hannának egyáltalán nem voltak kétségei. Az öregember azonban talányosan rámosolygott.

– Ne vedd el azt, amit nem adhatsz! – mondta, és várakozóan nézett Hannára.

A lány hirtelen elmosolyodott. Tisztán emlékezett rá ugyanis – hála annak a magasságos dementornak –, hogy ezt a mondatot egy görög bölcs, bizonyos Diogenész mondta Nagy Sándornak, mikor az eltakarta előle a napot. Az öregember mondata tehát azt jelenti, hogy ne állja el a fényt. Oké, akkor nem állja el. Kissé oldalra lépett, el a zöld fénypászma útjából, mire a hologram újra megjelent és mozogni kezdett. Valóban nem az öreg volt, aki mozgatta, hiszen ő továbbra is a falnak dőlve állt, kaján mosollyal a képén. A hologram közben egyre nagyobbra nőtt, föléjük magasodott és félelmetesen bömbölt.

– Mit kerestek itt? Mit kerestek itt?

Hanna csak bámulta a fenyegetően himbálózó szörnyet, és azon töprengett, vajon miért nincs igazán megijedve. Olyan érzése volt, mintha az egész már egyszer megtörtént volna vele, csak arra nem emlékezett, hogy mikor és hol. Aztán hirtelen beugrott.

– Hé, Óz! – kiáltotta el magát. – Nem tudom, hogy csinálod, hogy itt is vagy, meg ott is, de kéne egy kis bátorság a barátomnak! – és itt a nyárfalevélként reszkető Benedictre sandított.

– Bingó! Hellóbelló, nyertél, adj egy ötöst! – rikkantotta a hologram ezúttal már fiatal és csengő hangon. Ekkor a teremben felgyulladtak a fények, az egyik falon rés támadt, mintha egy tapétaajtó nyílt volna rajta, és berohant rajta valaki. Megállt Hanna előtt, szeméből hátralökte a kapucniját, és széles vigyorral pacsira tartotta a kezét.

– Megfejtetted az Ózt, nyertél! Pacsit! Vagy ha nem adsz, felnégyeltetlek.

Hanna azonban mozdulni sem tudott, s nem azért, mintha az illetőnek négy feje lett volna vagy bénító lézersugár csapott volna ki a tekintetéből. Az ok egészen más volt. Egy körülbelül vele egyidős srác állt előtte. Egy iszonyúan helyes. Embertelenül helyes. Egészen pontosan a leghelyesebb srác, akit Hanna valaha is látott. S ha ez még mind nem lett volna elég, az öregember széles mozdulattal rámutatott, majd Hannáékhoz fordulva ünnepélyesen így szólt:

– Tisztelt Betolakodók, engedjék meg, hogy bemutassam Buraváros Uralkodóját!

– Na, ne! – kiáltott fel Tekla olyan hangosan, hogy a császári kert rózsaszínű flamingói nagy zajjal felrepültek a kis tavacska mellől. – A helyes srác az Uralkodó? Egy tök buggyant tizennégy éves?

– Igen. Mondjuk, először én se nagyon akartam elhinni.

– És a Madárijesztő meg a Bádogember? – érdeklődött kajánul Tekla, Benedictre és Sándorra értve a kérdést.

– Csak tekergették a fejüket – felelte vidáman Hanna. – Pláne, mikor az őrök beterelték a gonosz nyugati boszorkányt is.

– Csak nem Búnét?

– De bizony. És még két mumpicot…

– Bulcsú! – kiáltott fel olyan lelkesen Tekla, hogy a rózsaszínű flamingók, amelyek egy pillanattal azelőtt ereszkedtek vissza a tó partjára, újból riadtan felröpültek. A délután folyamán már nem is jöttek vissza.

 – És Tibi.

– Sándor örült, hogy megismerheti végre Bulcsút, mi? – kérdezte nevetve Tekla.

– Nem tudom, hogy zajlott a találkozás, mert én az Uralkodóval dumáltam.

A leghelyesebb srácnak borzas szőke haja volt, és aranypettyes, nagy barna szeme. Nemcsak a viselkedése, de az öltözködése sem vallott koronás főre. Farmerszerű nadrágot viselt, ami épp csak a bokájáig ért, mintha kinőtte volna. Kapucnis, fekete pólóján egy kis világos folt éktelenkedett. Hanna praxisában nem akadt még olyan uralkodó, aki leette magát.

– Te elég figyelemre méltó lány vagy. Mi is a neved? Mert, gondolom, nem Dorothy – érdeklődött a fiú.

– Hanna.

Az ifjú uralkodó ajakbiggyesztve végignézett Hannán.

– A „figyelemre méltót” nem a külsődre értettem – sietett a magyarázattal, mielőtt még valaki félreértené a szavait. – Mert az tulajdonképpen nem nagy szám.

– Kösz – felelte élesen Hanna.

Magától is tisztában volt vele, hogy a sivatagi túra nem tett túl jót a külsejének. A valaha világoskék ruhájában, mely a tizennyolcadik században még egész újszerűen festett, pont úgy nézett ki, mintha tűz ütött volna ki a jelmezbálon, amin részt vett. Az uralkodó kendőzetlen kritikáját mégis elég bántónak érezte. Olyannyira, hogy tulajdonképpen egy iszonyú nagyot be tudott volna mosni neki.

– Az a figyelemreméltó, hogy ismered az Ózt, és hogy nem megy beléd a por.

– Nem megy belém a por? – kérdezett vissza undokul Hanna. – Mégis minek nézel te engem, szőnyegnek?

– Ebbe ne éld bele magad, mert simán nem tudom, mi az a szőnyeg – felelte halálkomolyan az Uralkodó. – Szóval, miért nem megy beléd a por?

– Gőzöm sincs – válaszolta az igazsághoz híven Hanna. De most már rettenetesen idegesítette, hogy ez a bármennyire is helyes srác megpróbál belőle hülyét csinálni. – Talán, mert anyám allergiás a porra – mondta gúnyosan. – Nálunk örökké törölgetés van otthon. Szerintem egy portörlővel a kezemben születtem

Az Uralkodó elnevette magát.

– Ez megmagyarázza a dolgot. Nyilván az öreg tata meg a bájgúnár nem születtek ilyen szerencsésnek. Az a felpuffadt hólyag meg hírből sem ismerheti a portörlést, mert még mindig nem sikerült portalanítani, ami rekordnak számít a maga nemében.

Hanna nem tudta eldönteni, hogy ez most vicc vagy komoly. Ráadásul egy kukkot sem értett az egészből. Ez nyilván az arcára lehetett írva, mert az öregember nyájasan a segítségére sietett.

– Több tízezer mintát vizsgáltunk már át, és egy se volt köztük negatív – ismertette kissé szárazon a tudományos tényeket.

Hanna ettől a magyarázattól csak még nagyobb zavarba jött. Mindenféle kis fiolák meg üveglapocskák jelentek meg a szeme előtt.

– Milyen mintáról beszél?

– Akiket befogunk odakint, és vizsgálat alá vetünk.

– Minta? – ismételte meg hitetlenkedve Hanna.

– Mintának nevezi az embereket?

Mielőtt azonban még jobban felhúzhatta volna magát, Sándor mellé lépett.

– Nem szívesen akasztom meg a magasröptű társalkodást a koszról, oppárdon, porról – szólt némi színpadias krákogás után –, de Tiborka szerint vészhelyzet van.

– Nincs vészhelyzet – vágta rá az Uralkodó.

Sándor meghökkent.

– Már megbocsásson, de még nem is tudja, hogy mit akartam…

– Nincs vészhelyzet és kész. Mert nincs hozzá kedvem – ismételte meg az Uralkodó határozottan. – Csak akkor lehet vészhelyzet, ha ahhoz van kedvem, hogy rosszkedvem legyen.

– Értem – vonta meg a vállát Sándor. – Akkor közlöm, hogy vészhelyzet nélkül van rohama Schrödingernek.

Hanna riadtan megpördült.

– Melyikük hallgat erre a ropogós névre? – kérdezte az Uralkodó.

– A macskánk.

– Azért kár izgulni. Úgyis kinyiffan.

– Te hülye vagy? – csattant fel Hanna, mert most már tényleg elege volt az Uralkodó keresetlen stílusából.

– Hannácska, fogja vissza magát! – hajolt közelebb hozzá Sándor, és finoman megszorította a lány karját. – Nagyon úgy tűnik, hogy a fiatalember itt valami királyféle…

– Hagyja csak, vénember! – vigyorgott elégedetten az Uralkodó. – A felségsértőknek zsákbanfutás a büntetése. Tollas háttal. Legalább nem fogunk délután unatkozni.

Ám Hanna az utolsó szavakat már nem hallotta, mert a terem szemközti falához futott, ahol Tibi, Bulcsú és Búné állták körül a földön fekvő és egyfolytában rángatózó Schrödingert. Benedict a macska mellett guggolt és jajveszékelve simogatta.

– Charlotte! Istenem! Mi van veled? Charlotte!

– Ugye, nem gondolja, hogy válaszolni fog? – kérdezte hűvösen Búné.

– Hagyd már ezt a hülye sárlottozást! Schrödinger egy kandúr! – szólt rá ingerülten Benedictre Hanna is.

De amint meglátta a görcsökben fetrengő macskát, őt is hatalmába kerítette a kétségbeesés. Lekuporodott Schrödingerhez.

 – Szegénykém! Mi baja lehet?

– Nem tudom – felelte reszkető hangon Benedict. – Először elkezdett kerengeni, mintha részeg lenne, aztán lerogyott, és azóta így rángatózik.

Időközben melléjük ért Sándor és az Uralkodó. Utóbbi szakértő pillantást vetett Schrödingerre, majd részvétlenül kijelentette.

– Ennek annyi. Az a csoda, hogy idáig húzta.

– De az előbb még jól volt – felelte sírós hangon Hanna.

– Csak nem fogsz itt nekem bőgni? Egy macska miatt! Nem akarok bőgőmasinákat a birodalmamban – rendelkezett az Uralkodó, és igyekezett nem lepillantani Schrödingerre, akinek vörös bundás teste egyre csak hullámzott a görcsöktől.

– Nincs itt valami orvos? – kérdezte kétségbeesve Hanna.

– Van, de minek? Az állatok nem élik túl a Nagy Filtert – legyintett az Uralkodó.

– Milyen elegáns nevet adtak a porszívójuknak – jegyezte meg gúnyosan Bujdosóné.

– Porszívó? – kapta fel vidoran a szót az Uralkodó. – Ez tetszik. Te találtad ki?

Búné megsemmisítő pillantást vetett az Uralkodóra.

– Nem őriztünk együtt birkát, fiatalember!

Ám legendás szigora ezúttal hatástalannak bizonyult. A rendre utasított fiatalember ugyanis harsányan felröhögött. A jelek szerint ezt a szellemes mondást sem ismerte eddig.

– De akkor miért tettétek be abba a filterbe, ha tudtátok előre, hogy nem fogja bírni? – háborodott fel Hanna. – Ez gyilkosság!

A lány kiáltása ott maradt a levegőben, és mindenkinek a torkára forrasztotta a szót.

– Ide nem jöhet be a por, azért – jelentette ki az Uralkodó.

Schrödinger összekuporodott a földön, és panaszosan felnyávogott. Hanna belefúrta az arcát Sándor kabátjába. Benedict halkan szipogott, Tibi pedig nagyokat nyelt, nehogy elbőgje magát. Még a dementor is elhallgatott. Az időutazás úttörője lassan az örök vadászmezőkre tér. Lassan mindenkin úrrá lett a gyász. Legalábbis a humanoidok közül. Mert a földönkívülieket valahogy ez is elkerülte.

– Azt hiszem, tévedtünk – szólalt meg váratlanul Bulcsú, aki mindeddig tudományos érdeklődéssel tanulmányozta Schrödinger sorozatos görcsrohamát. – Amit haldoklásnak diagnosztizáltunk, az valójában újjászületés.

– Ez jó nagy filozofikus baromság. Mondjál még ilyet! Tetszik – vigyorgott az Uralkodó.

– Schrödinger nem agonizál, hanem reprodukál – folytatta Bulcsú.

– Bulcsú, ezt most ne! – törölgette a könnyeit Hanna. – Hagyjál ezzel a tudományoskodó dumával.

– Ebben nincs semmi tudomány – felelte tudálékosan Bulcsú. – Csak nyisd ki a szemed, és te is láthatod. Schrödinger ugyanis szül.

– Schrödinger fiú – szipogta Hanna, de abban a pillanatban Benedict felujjongott mellette.

– Igaza van! Charlotte szül! Tudtam! De te mindig letorkoltál ezzel a kandúrral… csakhogy az én szívem megsúgta!

– A macska ivarát nem a szívével látja az ember – szólt közbe tárgyilagosan Búné.

– Azta! Hát azért dagadt meg annyira?! – gyúlt világosság Sándor fejében is.

Aztán már senki sem mondott semmit, csak szótlanul és elragadtatva nézték, ahogy Schrödinger első kiscicája, egy hófehér szőrgombóc a világra jön.

– Jaj, de édes pici cica! – kiáltott fel elragadtatottan az Uralkodó, és gyengéden a tenyerébe emelte a parányi kölyköt. És ez az átváltozás legalább annyira meglepő volt, mint az, hogy a kandúrból anya lett.

– És milyen Schrödinger kiscicája? – kérdezte izgatottan Tekla.

– Kiscicája?! – kacagott fel sokat sejtetően Hanna. – Schrödinger nem az a visszafogott fajta, aki megáll egynél.

– Mennyi?

– Csak annyit mondok, hogy a „viszonylag helyes srác” végül totál berekedt. Ugyanis minden újabb kiscicánál torkaszakadtából felordított, hogy „Ééés még egy!”

– Ez nem éppen szokványos viselkedés egy uralkodótól – jegyezte meg Tekla.

– Hát, nem – ismerte el vidáman Hanna.

– De mentségére szóljon, hogy a hatodiknál még a vén Óz is felrikoltott.

– A hatodiknáááál?!?

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek