(Eléggé) különböző nézőpontok
Mindig is utáltam a szembekötősdit. Sután tapogatózni, hangok után kepeszkedni, ennél rosszabb nem lehet semmi, de tényleg. A teljes irány-, és talajveszettség, totális kiszakadás térből és időből, ezt jelentette nekem az a pár másodperc, amit röhejes színű kendővel a fejemen kellett töltenem idióta ismerkedős játékok meg csapatépítések alkalmával. - Mészöly Ági író ajánlója a könyvről
Amikor tehát végig kellett gondolni – mert néha végig kell, hol képtelen tesztkérdések miatt, hol meg csak úgy –, melyik képességemtől válnék meg „legkevésbé szívesen”, egyértelműen a látásom volt a válasz. A szemem világa drága, mint a… szemem világa, nekem ne mondja senki, hogy vakon teljes értékű lehet az élet, amikor a naplementék, meg a zöld fű, meg a tenger ezer színe, az őszi erdőről nem is beszélve.
Erre itt ez az idegesítően közhelyes című regény, ami kábé pont ezt mondja.
- Nem a szemeddel látsz, hát ez remek, tényleg, nem akar valaki egy kisherceg-idézetet beírni piros szívecskébe esetleg? – kérdezi az egyáltalán nem nyájas olvasó, és duzzogva belekezd a szövegbe.
Aztán három óra múlva egyáltalán nem duzzogva végére ér a könyvnek.
Nem azért nem tette le közben, mert nem lett volna más dolga. Nem azért, mert gyorsan akart túlesni a dolgon. Hanem azért, mert egy olyan világba nyert betekintést, amelytől félt, zsigerileg és megkérdőjelezhetetlenül.
Ráadásul egy olyan regényen keresztül, ami a durva-kemény téma ellenére képes kedves, vicces, sőt szórakoztató lenni.
Parker vak. Ez persze még nem a kedves vagy a szórakoztató rész, és ha hozzávesszük, hogy a látásával együtt az anyukáját, majd a regény cselekményének kezdete előtt az apját is elvesztette, egyáltalán nem nevezhető mókásnak a kiindulópont. Lindsorm azonban a totális, ennél-lejjebb-már-nem-lehet helyzetből képes összehozni egy egyszerre lelkesítő és életigenlő könyvet, ami anélkül vezeti be az olvasót egy vizuális ingerek nélküli világba, hogy az egyszer is erős késztetést érezne arra, hogy sajnálja a főhőst.
Ezt pedig két eszközzel éri el. Egyrészt, Parker nemcsak vak, hanem futó is. Márpedig a futók őrületesen menők, akkor is, ha félmaratonokat nyomnak naponta, de akkor is, ha csak egy kört a háztömb körül. Aktívak, magányos farkasok, erősek és még erősebbek lesznek, az ember sok mindent el tud képzelni, de azt nem, hogy egy futót sajnálni lehetne. Felnézni rájuk, azt igen. Kicsit őrültnek gondolni őket, minden további nélkül. De sajnálni őket – semmiképp.
Másrészt Parker, ne kerteljünk, időnként hihetetlenül seggfej. Persze, megértjük, hogy miért, nyilvánvalóan minimális empátiával is tökéletesen belátjuk, hogy a bunkósága miből és hogyan táplálkozik, de ettől még időnként irritálóan viselkedik. Szabályokat hoz, amiknek a betartását megköveteli a körülötte élőktől, de ő szívesen tesz magasról a többiek szabályaira. Megmondóemberként osztogatja a tanácsait az iskolatársainak szív-és érzelmi ügyekben, kegyetlenül rámutatva az önbecsapásaikra, de ő maga sokszor képtelen a legelemibb helyzetekben felülemelkedi a saját fixa ideáin. De ettől válik éppen szerethetővé, élővé a szereplő, ettől tudjuk a helyzetét nem tömény tragédiaként, hanem egy nem túl egyszerű, de mégis élhető szituációként értelmezni.
És innentől kezdve időnként el is feledkezhetünk arról, hogy Parker sérült. A szánalom helyét átveszi az értő figyelem, és ez elkerülhetetlenül az elfogadáshoz vezet. És hirtelen ráébredünk, hogy a Nem a szemeddel látsz főhősében ha nem is elhanyagolható, de egyáltalán nem a legfontosabb dolog, hogy lát-e vagy sem. Sokkal inkább az a lényeges, hogy fel tudja-e dolgozni szülei elvesztését, képes-e elfogadni rokonai, ha nem is mindig tökéletesen adagolt, de megkérdőjelezhetetlen szeretetét, illetve túl tud-e lépni a saját maga által felállított, és elsősorban őt magát bezáró szabályokon.
Eric Lindstorm olyan biztos kézzel vezet minket Parker mellett, hogy lassan mi magunk is elfeledkezünk a vaksággal és sötétséggel kapcsolatos félelmeinkről.
Sőt, a végére még az is lehet, hogy a furcsa regénycímet is elfogadjuk tőle.
