Ha odaér, egyetlen dolgot akar majd: felfalni mindhármunkat

Olvasósarok: Ördögcsapás

2017. április 18.Pagony

cimkék: olvasósarok A hónap könyve TilosAzÁ

Sepsi László egyedi módon ötvözi a thriller, a krimi, a road movie és a fantasy műfaji elemeit az Ördögcsapásban. A céljaik érdekében akár az ördöggel is szövetkező, kilátástalan helyzetű, vidéki fiataloknak kegyetlen gyorsasággal kell szembesülniük a felnőtté válással.

Te mire lennél képes, hogy valóra váljon a legnagyobb álmod?

– Ti is látjátok? – kérdezte Potter.
– Mit kéne?
– Valami jön a földúton.
Valami tényleg jött, és rohadt erős fényszóróval kibaszott gyorsan száguldott felénk. Már hallani lehetett a motor zúgását, meg a hangfalakból dörömbölő zenét, ami a Gyíklapajon megszokottól eltérően nem dobgépre ránótázott dajdajozás volt, hanem recsegős, sivatagi stoner rock. A ritmusszekció csattogásából ítélve talán Picturebooks –
olyasmi, amit általában zsíros szakállú, kivarrt motorosok játszanak. A holdfényben csillogó port fröcsköltek az autó abroncsai, lámpái mint két mindent látó szem, a fekete karosszérián a csontfehéren világító hűtőrács egy éhes fenevad fogsora. Tudtam, ha odaér, egyetlen dolgot akar majd: felfalni mindhármunkat.
A csajok az iskolában nem tudnak magas sarkúban járni – kivéve Leát. Kirittyentik magukat az ünnepekre,
a bulikra, és persze a randikra még inkább, de a magas sarkúban csak bicsaklik a bokájuk jobbra-balra, és ettől a fenekük sem ring, hanem kileng. A nő, aki kiszállt a kocsiból, velük ellentétben olyan természetességgel libbent el a motorháztető előtt, és nyitotta ki az egyik hátulsó ajtót, mintha tűsarokkal született volna.
– Mi a picsa, megjött a cirkusz? – morogta Bika, és közben le sem vette a csajról a szemét. Ha Lea látná, tuti, hogy féltékenységi jelenetet rendezne.
A fickó, aki kiszállt a homályban újonnan vett halottaskocsinak tűnő járgányból, kopasz volt és vagy két méter magas. A fülében ékszer csillogott, az arcán gondosan nyírt borosta. Miközben végigsimította a koponyáját, ránk vigyorgott. Olyan benyomást keltett, mint egy felkapaszkodott kidobóember, aki miután látta a világ minden mocskát, elment ügyvédnek. Vagy menedzsernek egy gigacéghez.
– Egész jó errefelé a levegő – közölte –, biztosan a sok zöld teszi. – Súgott valamit a nő fülébe, aki visszaült a volán mögé, ő meg elindult felénk. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy haluzom a romlott sörtől, vagy tényleg egy drabális jogász kocsikázott elő a Gyíklapaj mögötti pampákról. – Ilyen megtisztelő fogadóbizottságban rég volt részem.
Könyékig feltűrt inget viselt, az alkarján kifakult tetoválások díszelegtek. A nadrágja egyszerű koptatott farmer, a lábán motoroscsizma, mely feltűnően mély nyomokat hagyott a porban. Mintha a fickó annál is nehezebb lenne, mint amilyen valójában.
– Íme, Gyíklapaj városának fényes jövője! – üdvözölt minket, ahogy elért a földút és a bükkfa tövében sarjadt fű határáig. Mindig nehezünkre esett betartani az iskolai etikettet, és feltápászkodni a székről, ha igazgató vagy tanár érkezett a terembe, de most önkéntelenül felpattantunk. Áradt valami a fickóból, ami azt mondta: állj fel, és húzd ki magad, hadd lássam, tényleg akkora senki vagy-e, mint amekkorának látszol! – Úgy illik, hogy az ifjabbak mutatkozzanak be először.
– Vörös – mondtam, és felé nyújtottam a kezem. Barátságosan megszorongatta, de egyáltalán nem volt kellemes az érintése.
– Potter.
– Bika.
Mindhármunkkal eljátszotta a kézfogós rituálét, aztán elővett egy doboz cigit, és megkínált minket vele. Bika vett belőle, Potter és én inkább kihagytuk.
– Hogy kiöltöztetek! Műszálas ing, makkos cipő, öltönynadrág, mint akiket skatulyából húztak elő. Egy olyan skatulyából, amit előtte lehugyozott egy kandúr, aztán belökte a pöcébe. Évzáró volt, jól gondolom?
– Az – válaszoltam halkan.
– Meg koncert – teszi hozzá Potter.
– Koncert. Néztétek vagy titeket néztek?
– Minket néztek.
– Micsoda ambíció! Ha jól sejtem, ez pedig a koncert utáni felszabadult ünneplés?
– Mondhatjuk.
– Súgjátok meg: trágya lett, mi?
Potter nyelt egyet.
– Lesz jobb.
– Lesz, lesz, persze, valahol el kell kezdeni.
Kifújta a füstöt, sűrűn áramlott kifelé a száján, akár a szárazjég. Csillogott mögötte a szeme, nyilván be volt kokózva. Legalábbis filmek alapján az néz ki így.
– Na, figyeljetek! Hosszú volt ez a nap, de mielőtt keresek egy csendes szobát, és álomra hajtom a fejem, elmondom, mit hoz a jövő. Csak nektek, csak ma éjjel, mert olyan okos srácoknak tűntök. Ambiciózus srácoknak. – Megvakarta az állát, hallani lehetett, ahogy serceg a borostája. – Te, nagy fejű, te Bika. Egy év sem telik bele, és felcsinálod a csajodat. Vagy a mostanit, vagy a következőt, és észre sem veszitek, csak amikor már kerekedik. Lelkiismeretes kölykök vagytok, ezért megtartjátok, azt mondjátok magatoknak, lám, korán kezdődik a felnőttkor, de mi helytálltunk. Ez természetesen tévedés lesz. A poronty születése után fél év sem telik el, amikor először megcsalod az anyját.
– Én nem…
– Ne vágj a szavamba, kérlek! A gyerek kétéves korában elváltok, és úgy döntesz, elmész innen, mert minek maradnál ebben a szarfészekben, ahol minden csak arra emlékeztet, hol rontottad el. De nem lesz hová menned, és úgy kullogsz majd vissza, mint a falatkáért kuncsorgó kutyus, és itt is maradsz, amíg világ a világ. Egy masztiff, ami mindenhová behúzott farokkal jár.
– Ember, ez…
– Kértelek, hogy ne vágj a szavamba!
A háta mögött erősebbre kapcsolt a fényszóró, teljesen elvakított mindhármunkat. Rögtönzött vallatószoba a Viskó alatt, csak a fényt láttuk, fehéren és vörösen vibráltak a sugarai, a közepén egy két méternél magasabb árnyékkal, aki fejébe vette, hogy az eddiginél is jobban elcseszi az esténket.
– Te, okostojás, Potter. – Hangosabban beszélt, mint addig, közben olyan gúnnyal mondta ki Potter nevét, mintha mindjárt le akarná köpni. A mondatai úgy zengtek, akár az utolsó ítélet. – Apád majd szerez neked egy állást a cégnél, és hiába leszel a legagyasabb srác az egész irodában, mégis mind megvetnek majd, mert tudják, hogy csak azért vagy ott, mert az apád fia vagy. Susognak majd a hátad mögött, a kis görcs, miért nincs nője, impotens, fartúró… És ez csak rosszabb lesz azután, hogy öröklöd az egész céget. Azt lesik majd, hogy tehetnek keresztbe, lesznek, akik úgy hiszik, nálad sokkal jobban vinnék a boltot, és keményen fognak dolgozni azon, hogy ez idővel így is legyen. De te tartod magad, mert lehet, hogy puhánynak látszol, de odabent erősebb vagy mindannyiuknál.
Aztán valahol mégis hibázol, és úgy sodor magával a szennyvíz, mintha ott sem lettél volna. Ülsz majd az olcsó bérlakásodban, kutyulgatod a minőségi marhahúsból összerottyantott főztödet, hiszen az úr a pokolban is úr, és azon rágódsz, hogyan tudnál visszakapaszkodni, mert a szerencse elhagyhat ugyan, de az eszed sosem. Ezzel nyugtatgatod magad, hogy innen szép nyerni, meg semmi nincs veszve, az idő meg csak telik és telik, amíg keserű, magányos balekként arra nem jutsz: mégis minden azon múlt, hogy az apád fia voltál.
Potter beleharapott az ajkába, de nem szólt semmit. A keze ökölbe szorítva lógott, az egész ember úgy feszült, mint a felhúzott számszeríj.
– És itt vagy még te, Vörös, a frontember, a költő, aki kínrímekbe szedett dalszövegeket ír. Mit gondolsz, meddig áll még az a kártyavár, amit a családodnak hívsz? Egy hónap? Netán egy év? Azt mondom, legyen meglepetés, de nem titok, hogy mi következik utána: anyáddal és azzal az édes kis húgoddal maradsz, segíted őket mindenben, mert te leszel a férfi a háznál. Meglepődve meséled majd a két jó cimborádnak, miképp lehet, hogy az a kedves és csodálatos nő, aki világra hozott, nem képes újra párt találni magának. Pedig te üldözöd majd el őket egytől egyig, a tüskéiddel, a szótlanságoddal, a páncéloddal, amit azért növesztettél, hogy bezárd azt a rengeteg kételyt, ami megfogant benned. Nem azért nem mész majd el, mert nincs lehetőséged, ó, nem, lehetőségből lesz rengeteg, hanem azért, mert így a legkényelmesebb, itt fontosnak és komolynak érezheted magad, de odakint, túl a városhatárt jelző táblán egy senki vagy. Én megértelek, senki sem akar megmérettetni csak azért, hogy kiderüljön róla, hogy egy senki…
Álltunk leforrázva, a fényszóró még mindig a szemünkbe világított. Bűnösnek éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy Bika és Potter ugyanezt érzi. Nagyon jól tudtam, hogy nem csináltam semmit, ami miatt bűntudatomnak kellene lennie, de a fickó szövege, nem is igazán az, amit mondott, hanem ahogy mondta, ezt hozta ki, minden szava ragacsos, tapadós mocsok volt, amit nem tudsz levakarni magadról.
Tátogtunk, de egy kurva anyád!-ra sem futotta, benne viszont még volt szufla.
– Szomorú történetek ezek, kibaszott szomorúak. Azt kérdezitek, mi lesz a drágalátos zenekarotokkal? Mi is a neve? Gyíklapaji Senkik? Nem lesz vele semmi. Majd összeültök negyvenévesen, és azon morfondíroztok, hogy ezt kellett volna csinálni, azt kellett volna nyomni, ebben volt a boldog jövő, ti meg a rossz jövőt választottátok. És milyen igazatok lesz! Most meg az járhat a fejetekben: honnan tudhatja ez a kivakaródzott majom mindezt? Meg mire veri egyáltalán? Arra a puccos kocsijára? Arra, hogy neki van egy teli doboz cigije, nekünk meg nincs? Hallott pár pletykát, és most okosnak képzeli magát? Ne gondolkodjatok ezen! Csak nézzetek hátra! Ámuljatok és higgyetek!
Nem akartam engedelmeskedni neki, megadni neki még egy apró győzelmet, de nem tehettem mást. Éreztem a füstöt, és hallottam az égő fa sercegését: a Viskó lángolt mögöttünk narancsos fénybe vonva a kukoricaföldeket, szürke füstgomolyagok szálltak az ég felé, mintha portyázó martalócok dúlták volna fel az egész vidéket.
– De történhet minden másképp is, mert mindaz, amit elmondtam nektek, csupán egy lehetőség, habár egy igen valószínű lehetőség. Én segíthetek változtatni rajta. Pár napig megtaláltok ebben a kies városkában, és pusztán csak kérnetek kell, hogy más legyen a sorsotok. Még csak nem is kell alázatosan: lehet dühösen, flegmán, boldogan, ahogy tetszik.
Egyre távolabbról hallottuk a hangját, és mielőtt a kocsi ajtaja becsapódott volna, még annyit mondott:
– De tartsátok észben, hogy két nap múlva továbbutazom! Rajtatok áll, hogy a jövőtöket viszem magammal vagy valami egészen mást.
A motor felbőgött, a kerekek port meg száraz növényeket szórtak szét maguk körül, de mi nem tudtuk levenni a szemünket a lángoló Viskóról. Kijózanodtunk, a forróságtól bizsergett az arcbôrünk és kiszáradt a szánk, képtelenek voltunk megszólalni még azután is, hogy az autó eltûnt Gyíklapaj főutcájának irányába, és csak az égő fa recsegése
maradt velünk. Mintha valami más is elhamvadt volna a Viskóval együtt.
– Ez meg mi a… – kezdte Bika, de Potter egyetlen kimért mondattal a torkára fagyasztotta a szót.
– Hívd a tűzoltókat!


Ha a polcodon szeretnéd tudni a könyvet, akkor szerezd meg kedvezményesen innen!