Ismerd meg önmagad, és erős leszel!

Győri Bori-Szamarasz Vera: Nézd, ez én vagyok!, ill. Dániel András, Csimota, 2016

cimkék: #kreatív #jó könyv

Mostanában elég sok szó esik az iskolai/óvodai kirekesztésről erőszakról. Elemezzük, töprengünk a megoldáson, küzdünk, menekülünk. Nyilván nagyon szeretnénk, ha a gyerekünk sem tettes, sem áldozat nem lenne. De hát a suliban tölti egész napját, nem látunk bele se az idejébe, se a fejébe, nem tudjuk megvédeni. Ez a könyv segíteni fog!

Nem is kell. A legjobb megoldás ugyanis az, ha a gyerekek tudják megvédeni magukat. És egymást.

Nagyon sok mindent lehet tenni ugyanis előre (preventíve). A legfontosabb: adjunk szilárd önbizalmat (és bizalmat), aminek az alapja az önismeret; és szilárd erkölcsi alapokat, hogy mit nem lehet csinálni, és miért. Figyeljünk a gyerekekre, és várjuk el, hogy ő is figyeljen a másikra. (Persze sokat segít, ha a tanító is a) empatikus, b) figyelmes. És nem csak elvár efféle erényeket a kicsiktől.) Ismertessük meg vele az érzelmeket, a másikat, hogy tudjon mit kezdeni ezekkel. Ezt hívják érzékenyítésnek.

Na most, ez afféle szentbeszédnek hangzik, ami rögtön rettentő unalmas. Éppen ezért semmiképp se kis prédikációt tartsunk a gyerekeknek, hanem vegyük elő a Nézd, ez én vagyok! című foglalkoztatót, és merüljünk el benne. Együtt. Nem fog ám ártani, ha nemcsak a gyerek ismeri meg magát, de mi is megismerjük az ő gondolatait/élményeit.

Ez a foglalkoztató ugyanis jóval-jóval több, mint egy színező-rajzolgató-kreatívkodó valami (és ugyanakkor simán az is). A szisztematikusan felépített kötetet egy viselkedéskutató és egy pszichológus állította össze, akik nem mellesleg évek óta a kreativitást serkentő gyerekfoglalkozásokat tartanak, merthogy az alkotás egyébként önbizalmat ad. A nem irányított foglalkozásokon a gyerek meg van kínálva sok-sok érdekes alapanyaggal, ingerrel, de abból szabadon hozhat létre tárgyakat, és a hangsúly a folyamaton van, nem az eredményen.

Nos, itt is egy folyamatban vehetünk részt, ahol előbb önmagunkat ismerjük meg kérdéseken, rajzos-gondolkozós-kiegészítős feladatokon keresztül: a külsőnket és a belsőnket, az érzelmeinket – fájdalmainkat és örömeinket, mert ezek mind mi vagyunk. Aztán a szociális hálót nézegetjük meg, amiben benne vagyunk: család, barátok, iskola/óvoda. Megnézzük, hogy mi van, ha bántanak, vagy ha látom, hogy valakit bántanak, mit érez, akit bántanak és mit érez, aki bánt. Hogy mit lehet tenni. A könyv egyes egységek után röviden levonja a tanulságokat. Gyerekeknek is érthető nyelven, de a szülők felé is fontos ez a tudatosítás.

Ezután megfigyeljük, hogyan változunk, hogy mi magunk is sokfélék vagyunk. Szerethetők, elfogadhatók sokféleképpen. Fontos ezt tudni, mielőtt rákanyarodnánk a második nagy egységre, hogy tehát mi ilyenek vagyunk, és vannak olyan emberek akik meg másmilyenek, és mit tudunk kezdeni a másmilyenséggel: leginkább megismerni, ahogy magunkat is megismertük, és átérezni az érzéseiket, ahogy a sajátunkat is mertük átérezni. Nincs ebben semmi erőltetettség, egyszerűen az első rész előkészítő munkája után fel sem merül, hogy esetleg akkor a másik ember nem érez, vagy figyelmen kívül hagyható. A két szakasz organikus egészet alkot. Ugyanakkor a második részben kitágul a szemhatárunk, és egy csomó érdekes dolgot is megtudunk a világ mindenféle embereiről.

De mindez a sok-sok jól strukturált tudás mit sem érne, ha nem találná el maximálisan a gyerekek szintjét és hangját. A feladatok izgalmasak, humorosak, érdekesek, változatosak. Hol írni kell, hol rajzolni, hol fantáziálni, hol csak simán színezni vagy vonalvezetőzni a sok gondolkodás után, pihenésből. Lehet vagdosni, hajtogatni, van benne játék, van benn öltöztető. Ezt a könyvet egyszerűen nem lehet megunni, hetekre, hónapokra elég játékot ad, miközben a szülő is rengeteg mindent meg tud a gyerekéről.

Arról nem is beszélve, hogy iskolában mennyire hasznos lehet, egyfelől megelőzésképp, de mediáláskor, megtörtént erőszak esetén is, hiszen indirekt módon tud így az áldozat kommunikálni helyzetéről. Ennek a könyvnek minden osztályban ott lenne a helye.

Mindez Dániel András nagyszerű rajzaival, aki a fantáziájával itt-ott kiegészíti egy-egy poénnal a szöveget, teret ad a gyerekeknek, de vonzó, helyes figurái, groteszk-vicces állatai és lényei egy hívogató univerzumot teremtenek, amibe belépve egyszerűen jó érzés kalandozni. Önmagunkban. És megerősödve visszatérni a mindennapokba.

Nézzük csak meg pár képen, hogy mi történik!



Itt a testvérek együtt töltötték meg a buborékokat, nagyon érdekes közös élmény volt!

Bár elvileg valódi sokféleséggel kell kiegészíteni, itt a válaszadó kisgyerek inkább fantáziált.

Az érzések testi tünetei: kiderült, hogy a düh és a bánat is a végtagokon keresztül távozik a delikvensből viszketés, meleg, és verekedni-akarás formájában. Ezért rúg a falba, ha dühös. Viszont a jó érzések is ugyanitt jönnek ki!



Az elképzelt ország: Cukorkaföld. Ahol szerencsére nincs fegyvertartás.

Mit tennél, ha látnád, hogy bántanak valakit? Nagyon fontos téma, hiszen a legtöbbünk mégiscsak tanú, akik hallgatásukkal legitimálják az eseményket. Érdemes végiggondolni, hogy mit miért nem csinálunk, és hogy igaz-e ami visszatart.

Itt arckifejezéseket kell elmutogatni egymásnak, egy igazi nevetős játék, és kimozdít a könyv teréből.

Igazán örvendetes, hogy az összes háziállaton kívül a családjának is ki tudja mutatni az érzelmeit a gyermek.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek