Krasznojarszk

Berg Judit úti beszámolója
2014-11-06 - Pagony

Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett Krasznojarszki Könyvvásár a legnagyobb szibériai könyves esemény, rengeteg kiállítóval, szakmai fórummal, bemutatóval. Nemcsak a kiadók vonulnak fel teljes kínálatukkal, hanem Szibéria városainak könyvtárosai és pedagógusai is szép számban megjelennek itt, hogy a legújabb könyvújdonságokról érdeklődjenek, tapasztalatot cseréljenek és beszerezzék iskolájuk vagy könyvtáraik számára a legjobbnak tűnő kiadványokat. Nem véletlen, hogy ilyenkor a kiadók igyekeznek személyesen is bemutatni ígéretesnek tartott szerzőiket. Így történhetett, hogy én is meghívást kaptam a Rumini orosz kiadójától, a KompaszGidtől, Bernard Friot francia íróval együtt, hogy személyesen mutassuk be könyveinket Szibériában. Berg Judit írása.

A vásár egyébként nem csak fontos szakmai találkozó, hanem a város életének egyik nevezetes eseménye is. Iskolai osztályok, családok, andalgó szerelmespárok böngészik végig a több csarnoknyi könyvkínálatot, még hétköznap is sokan érkeztek, hétvégén pedig kifejezetten zsúfolt volt a hely. A gyerekeket tengersok kreatív programmal, előadással, kézműveskedéssel, kiállításokkal várják a hatalmas könyvkínálat mellett. Kedvencem az a könyves installáció volt, ahol az alkotók parányi , az adott könyv témájához illő papírfigurákat keltettek életre a könyvgerincen vagy éppen a lapok között. Elképzelni sem tudom, mennyi türelem és aprólékos, finom munka kellett ezeknek a könyvszobrocskáknak az elkészítéséhez!

A Rumini orosz kiadója igencsak mozgalmas programot szervezett nekem, író-olvasó találkozókkal, könyvbemutatókkal, szakmai kerekasztal beszélgetésekkel, dedikálásokkal, interjúkkal. Már az utazásom napján volt egy író-olvasó találkozóm a legnagyobb moszkvai könyváruházban, amely éppen a KGB székházzal szemben található. Délelőtt érkeztem Moszkvába, kora délután találkoztam az olvasókkal, este pedig már repültem is tovább Krasznojarszkba. A kissé fárasztó nap mégis nagyon emlékezetes marad számomra, mert itt találkoztam olyan olvasókkal, akik már ismerték és szerették a Ruminit, és most kifejezetten azért jöttek el az áruházba, hogy velem találkozzanak! Krsznojarszkban aztán még négy találkozón vettem részt, sőt, hazafelé utamon, Moszkvában újabb két helyen vártak, de ezeken a bemutatókon az volt a feladat, hogy megismertessem kedvenc egeremet és a róla szóló könyvet az egybegyűlt és egyébként nagyon érdeklődő gyerekeknek.

Az egyik legjobban sikerült könyvbemutatót egy városi könyvtárban tartottam, ahol a helyi gyerekolvasók gyűltek össze. Az orosz könyvtárak sok hasonlóságot mutatnak a magyarországi könyvtárakkal: nagyon kevés pénzből gazdálkodva igyekszenek minél több embert kiszolgálni, jó programokkal és olvasnivalóval ellátni. Számomra egészen magható volt az hatalmas igyekezet, amivel a krasznojarszki könyvtárosok a barátságtalan épületből meghitt olvasóbirodalmat varázsoltak. A falakat például családok által készített alkotások borítják: bárki készíthet a gyereke fényképének felhasználásával színes montázst vagy tablót, a könyvtárosok pedig az elkészült mű hangulatához keresnek egy kapcsolódó verset, ami a tablóval együtt kikerül a falra. Így mindenkinek lehet személyre szóló verse, amit persze az összes olvasó végigolvas.

A gyerekolvasók számára a könyvtár szabad internet használatot biztosít, a wifi-kód azonban minden nap változik. A kódot bárki megkaphatja, aki az aznapi rejtvényt megfejtette. A rejtvény kérdése mindig egyszerű, érdekes, vicces, és az olvasóterem könyveiben lapozgatva lehet megtalálni rá a választ. A gyerekek sokszor nem is internetezni mennek a netszobába, hanem hogy megoldják az aznapra kitalált feladatot.

Krasznojarszk messze van. Moszkvától légvonalban 3500 km keletre, kb. négy és fél óra repülőút. A város a Jenyiszej partján épült, a sztyeppe és a tajga találkozásánál. A reptér felől közeledve még igazi sztyeppe hangulat fogadja az utazót, a fű vagy hó borította buckák végtelen sora a közeli Mongólia hangulatát idézi. A város túlsó oldalán, Budapesthez hasonlóan, hegyek és dombok tornyosulnak, gyűrűként övezve a települést. A Krasznojarszk Nemzeti Park különleges kőoszlopai és sziklaformációi messze földön híresek: kirándulók, művészek és sziklamászók kedvelt úti célja a festői hegyvidék. Sajnos itt tartózkodásom néhány napja alatt nem sikerült kijutnom a szabadba, pedig a város körüli erdők és kis tavak mindenki szerint gyönyörűek. A kiadó annyi szakmai programot és interjút szervezett nekem, hogy alig sikerült kereket oldanom a Könyvvásárról néhány órára, hogy legalább a várost felderítsem.

Pedig nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, hiszen tudtam, hogy Krasznojarszk fontos iparváros és a transzszibériai vasút egyik nagy állomása, Csehov mégis Szibéria legszebb városának nevezte. Hosszas barangolás után kénytelen voltam megállapítani, hogy Csehov állítása a XIX. század végén még bizonyára igaz volt, de mára sajnos igencsak szomorú látványt nyújt a település. A régi, fazsindelyes, faragott homlokzatú épületekből alig maradt néhány, a cári Oroszország eleganciáját idéző kétemeletes paloták és középületek pedig szinte megfulladnak a betonmonstrumok, panelépületek és szürke kockaházak között. Még a belvárosban sétálva is olyan érzésem támadt, mintha száz méterenként lépnék át Szentpétervár legszebb utcáiból Kőbánya alsóra, onnan a Havanna-lakótelepre, majd a Blaha Lujza tér környékére, hogy aztán egy-egy rövid szakasz erejéig újra visszatérjek az orosz barokk világába.

A város egyébként jó hangulatú, barátságos hely, de az utcaképre jellemző szovjet eklektika mindenre rányomja a bélyegét. Lépten-nyomon szobrokba, szökőkutakba botlani, érezhető a városépítők díszítő-szépítő szándéka, de az összhatás gyakran lehangoló. A Szibéria nagy folyóit szimbolizáló, női alakokból álló, gyönyörű szökőkút-kompozíció közelében áll egy több emelet magas Lenin szobor, a neoklasszicista könyvtárépületet a legsivárabb szürke vakolat borítja, és a hagymakupolás, arany ikonokkal díszített pravoszláv templom szinte elveszik a fehér műanyag borítású, drótokkal takart raktárépületek között.

Moszkvában már néhányszor elképedtem a sokszor hat-nyolcsávos utakon és az állandó belvárosi dugókon, de úgy látszik, ez nem csak a főváros sajátossága. Krasznojarszkban vezetve is egyesíteni kell az éberséget, pofátlanságot és halálmegvető bátorságot a türelemmel és megértéssel, ha épségben el akarunk jutni egyik pontról a másikra. Külföldieknek éppen ezért cseppet sem ajánlatos autót vezetni ott, ahol bármikor előfordulhat, hogy egy forgalmas, négysávos utat balra nagyívben kanyarodva csak egy rövid teli zölddel, kanyarodósáv nélkül keresztezhetünk. A tömegközlekedés is meglehetősen vontatott, ezért legcélszerűbb taxival közlekedni.

A taxizásnak Oroszországban furcsa szabályai vannak. Még Moszkvában is ritkán látni az utcán szabad kocsikat, aki taxival akar utazni, az hív magának. De nem érdemes kimenni az épület elé várakozni, az ugyanis sosem tudható előre, mikor fut be a megrendelt kocsi, és hol talál magának parkolóhelyet. Ezért aztán a sofőr mindig telefonál, amikor megérkezik. Mivel kósza taxikból nagy a hiány, az oroszok előszeretettel intenek le bármilyen arra járó kocsit, ha éppen sietős az útjuk, aztán ha a sofőr pont a kívánt irányba megy, megegyeznek a viteldíjban. Így tulajdonképpen bárkiből válhat alkalmi taxisofőr, ahogy a Mátrixban is minden ember potenciális Smith ügynök.

Szibériában az átlag orosz viszonyoknál is szélsőségesebb a helyzet: az ismert taxitársaságok sem biztos, hogy taxilámpával felszerelt autót küldenek, értünk több alkalommal is lepukkant kisbusz vagy repedt szélvédőjű régi Lada érkezett. Nagyon sok használt, leselejtezett autó kerül át a „közeli” Japánból, ezért Krasznojarszkban minden harmadik kocsi jobbkormányos. Érkezéskor a sofőr általában nemcsak bejelentkezik telefonon, de megadja az autója márkáját, színét, esetleg a rendszámát is, hogy könnyebb legyen kint megtalálni. Krasznojarszkban a helyiek gyakran választják a taxizást afféle kereset-kiegészítésnek, utaztunk például olyan négygyerekes gyerekorvos kocsijában, aki a napi betevő előteremtése miatt vállal másodállásban fuvarozást. Taxióra a taxi külsejű kocsikban is csak elvétve akad, ezért érdemes az út elején megalkudni a sofőrrel a viteldíjban.

Talán így érthető, miért jelentett hatalmas kihívást, amikor egyik éjjel francia írókollégámmal elszakadtunk a belvárosban időző népes nemzetközi társaságtól, és elindultunk a városban csatangolni, majd rádöbbentünk, hogy ezek után teljesen egyedül kell megoldanunk éjszaka a hazajutást a város külső részén fekvő szállodába. Szerencsére végül megtaláltuk a legkézenfekvőbb megoldást: beültünk egy kávéházban egy kis italozgatásra, majd megkértük a pincért, hogy ő hívjon nekünk taxit. Ezután már csak az én hiányos, mégis alkuképessé nemesülő orosztudásomat kellett bevetni, hogy egész jó áron hazajussunk egy általunk ismeretlen márkájú, meglehetősen mocskos, jobbkormányos autóban.

Persze ha már az ember ellátogat Szibériába, érdemes végigkóstolnia a helyi specialitásokat is. A rénszarvas húst itt is többféleképpen készítik, gombával, erdei bogyókkal vagy éppen tejszínnel és zöldségekkel. Szibériai ritkaság a mukszun nevezetű folyami hal, amit szintén sokféle recept szerint lehet megkóstolni. Az én személyes kedvencem a „szagudáj” nevű változat, ahol a halat még nyersen felvágják hajszálvékony szeletekre, majd jéghideg csipszként, fagyasztva, sok hagymával, esetleg egy kis öntettel fogyasztják előétel gyanánt. Vodka alá ideális csemege! Nem szabad kihagyni a helyi tobozmagot, a savanyított gombát és vörös áfonyát sem. Ez utóbbi több néven is ismert Szibériában, attól függően, hogy mekkora szeműek a bogyók. A legkisebb méretű neve „brusznyiki”, a nagyobbacska szeműt „kljúkvá”-nak hívják, de a piacon málna nagyságú bogyókat is árulnak. És persze ott van a „morsz” vagyis az áfonyalé, Szibéria legkedveltebb alkoholmentes itala. Egy átlagos étkezésnél egyáltalán nem biztos, hogy megkínálnak vízzel, de az elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön az asztalra legalább egy kancsó vörös színű morsz, napszaktól és az ételek fajtájától függetlenül.

Krasznojarszkban néha nagyon nagy a hideg, ezért a piacon mindenféle meleg holmit is árulnak, a gyapjú zoknitól kezdve a prémmel bélelt usankákon át egészen a meleg kesztyűkig. Meglepve tapasztaltam, hogy a gyapjúkesztyűnél jóval drágább a kutyaszőrből készült kötött kesztyű. Végigpróbáltam többfélét is, és bátran állíthatom, hogy a kutyaszőr kesztyű tényleg nagyon meleg és kellemes viselet! Másik kedvencem az a kabát alá való nyak és hátmelegítő sál, ami leginkább garbó nyakú lovagi páncélra emlékeztet. A meleg kötött garbó nem engedi befújni az ember nyakába szelet, a mellkasra és hátra lelógó gyapjú „vért” pedig a kabát alatt is melegen tartja a legkönnyebben megfázó helyeket. Persze ez is létezik kutyaszőr-változatban, a helyiek igazán ügyelnek arra, hogy a jeges szélviharokban se fázzanak meg!

A helyiek semmilyen idegen nyelven nem beszélnek, még a szállodában is éppen csak törik az angolt. Szerencsére a kiadó emberei jól tudtak angolul, így nem kellett az én orosztudásomra szűkíteni a kommunikációt. Bernard-ral, a francia íróval viszont igencsak furcsa beszélgetéseink voltak. Ő franciául, németül és olaszul beszél, én leginkább angolul és spanyolul, de azért oroszul is tudok valamelyest. Szerencsére hamar rájöttünk, hogy passzív szókincsünknek köszönhetően mégis van némi átfedés: én nagyon sokat értek németül, ő pedig ugyanígy van az angollal. Ezért aztán úgy kötöttünk életre szóló barátságot, hogy ő felváltva németül és olaszul beszélt hozzám, amire én teljes beleéléssel angolul vagy spanyolul válaszoltam. A kommunikáció meglepően jól működött, és még komoly szakmai beszélgetéseket is folytattunk, amellett persze, hogy a bábeli zűrzavar kifejezetten kedvezett az állandó bohóckodásnak. (A képen például a két lökött író direkt fejjel lefelé tartja a könyvét.)

Összességében elmondhatom, hogy nagyon izgalmas, mozgalmas és kalandos utazáson vettem részt, és talán Ruminihez is sikerült kedvelt kapnia az orosz gyerekeknek és pedagógusoknak!