MAX - A született náci megszólal

Egy könyv, ahol az utószó is fontos

cimkék: #jó könyv

Mit csináljon az olvasó, ha egy könyvnek az eleje és vége nem jó, de a közepe jó? Ha ez egy fontos könyv, egy olyan könyv, ami a magyar piacon ha nem is hiánypótló, mert voltak elődei, de legalábbis különleges? Egy lendületes, nagy felvilágosító furorral megírt mű, ami olvasható és vonzó egy olyan korosztálynak, amely amúgy nem olvasója a történelmi regényeknek?



Mert a MAX ilyen könyv. Dióhéjban a történet: a náci Németország Lebensborn programjában vagyunk, az első “tudományos”, fajelméleti módon kiválasztott tenyésznői és -férfiai párosodnak a lehető legárjább utódok létrehozása érdekében, akikkel majd a kiirtott alsóbbrendűek életterét benépesítik. A regény felvázolt világa akár egy jól kitalált fantasy-disztópia is lehetne (mondjuk mint Az emlékek őre), amelyek oly divatosak ma. Pikantériáját az adja, hogy ez, ugyebár, megtörtént. Semmi sem érdekesebb, mint a valóság.

A történet narrátora, Max, még magzat, ám már most rengeteget tud a világról. Hogy honnan? Hát, arra vannak utalások, de tulajdonképpen sehonnan. Sajnos épp ettől lesz olyan fárasztó az eleje, ahol egy teljesen inkompetens elbeszélő mond el olyan információkat, amiket valójában a szerző ad a szájába, hogy tájékoztassa, oktassa, elborzassza az olvasót. A németek közt nem igazán sikerül a francia szerzőnek disztingválni, tulajdonképpen mindenki bűnös itt, a rendszer része, morálisan korrupt. Olyan fogalmak és magyarázatok kerülnek elő a gyermekek fogantatása körül, amelyek egyértelműen az elbeszélő gondolatai, teljesen idegenek az elbeszélőtől. Mindeközben mégis megteremtődik a náci Németország ambivalens, nyomasztó, félelemre és fenyegetésre épülő atmoszférája. Mindez különböző abszurd jelenetekben kulminálódik, ahol a természetes igényei a gyereknek ütköznek a rendszer elvárásaival, ám ettől még nem revideálja nézeteit, sőt, egyre jobban rajong a rendszerért.

A regény azonban igazán akkor indul el, amikor az elbeszélő nagyobb lesz: amikor valóban aktora és szemtanúja lesz ennek a rendszernek lengyelországi útján. A lengyelek árjásításában, átnevelésében vesz részt, mint csali. Érzelmei folyamatosan másfelé húzzák, mint ambíciói, ami - kicsit egyfedelűen - azt sugallja, hogy a nácizmus azért rossz, mert valamiképpen természetellenes, ellentmond a természetes vonzalmaknak, kötődéseknek, nem emberi. Pedig - azt hiszem - a nácizmusban épp az a legszörnyűbb, hogy a totális kegyetlenség, a teljes amoralitás is emberi. Ha nem lenne az, akkor nem ismétlődnének meg folyton ezek a tettek.

Max viselkedésében az a riasztó, attól válik igazán erőssé ez a kétszáz oldal, ahol előbb a falvakban, majd az iskolában válik a hatalom beépített emberévé, hogy egyszerre teljesen naiv, ártatlan: hisz a saját igazában, a náci rendszerben, egy percig nem kérdőjelezi meg ezt a morális rended, akármi is történik, hiszen ő ebbe született, sőt ennek a gyermeke szó szerint. Ez teremti meg a feszültséget az olvasó és a az elbeszélő között, hiszen a mi morális rendünktől ez végtelenül idegen (a regény feltevése szerint), mi éppen azokkal értünk egyet, akik a regényben kiszolgáltatottak, akiket Max kínoz, vagy egyetért a kínzásukkal. Az iskola zárt közegében ezek az ambivalenciák, a hierarchiák, kínzások, engedelmesség és korrupció, kegyetlenség és morál kérdései sűrűn, hatásosan jelennek meg.

Max akkor kerül nagyon nehéz helyzetbe, amikor szabályosan beleszeret a saját tükörképébe, egy nagyobb fiúba, aki éppen olyan szép, szőke, kék szemű, mint ő, és mindenáron meg akarja menteni. Sokszor próbált már kötődni egy-egy emberhez, de azokat a kapcsolatokat a hatalom mindig szétszakította, és ő meggyőzte önmagát, hogy ez így van rendjén, csak a krónikus hasfájás utal arra, hogy elnyomja az érzéseit. Végre, életében először visszavonhatatlanul kötődik valakihez, akit a testvérének tekint.

Csakhogy Lukas zsidó. Zsidó és lengyel és lázadó, és belülről bomlasztja a rendszert. Maxnak az első perctől fel kéne adnia és jelentenie, és ahogy nem árulja el, egyre inkább belekeveredik saját hazugságának hálójába. Egyszerre próbál megfelelni a rendszer és az általa is ajnározott ideológia elvárásainak, és Lukasszal közös titkukat őrizni. Nem érez empátiát senkivel, csak vele, rávetíti ki minden eddig kielégítetlen szeretetéhségét, de nem sokat kap cserébe. Lukas egyszerre tökéletes, cseppet sem alsóbbrendű, élő cáfolata a náci ideológiának, viszont belülről bomlasztja a rendszert és előre megfontoltan megöli pár osztálytársát. Ezen a könyv nem nagyon problémázik. Van egy kis úgy kell a kis náciknak fílingünk. Ami azért egy elég primer bosszúérzet, és nem biztos, hogy ez kéne legyen a helyzet megoldása. A kapcsolatok nem ilyen egyszerűek, Lukas sem kéne ilyen egyszerű legyen, ahogy egy gyilkosság sem az. Közeledik a front, rohanunk előre a regényben is, és a háborúban is.

De Max mindeközben nem igazán kétkedik az ideológiában. Ahogy a háború nyomul előre, és Németország hátországból front lesz, úgy hagyja maga mögött az elveket és elméleteket, lehámlanak róla anélkül, hogy leszámolna velük. Marad az éhség és a menekülés a bombák elől, ami minden különbséget elsöpör. Maxból - szerencsére - nem csinál jó embert az író, marad az a kicsit ostoba gyerek, aki végig volt, és aki senkivel nem képes együtt érezni. A háború végi, szétbombázott Kelet-Berlin és a benyomuló orosz csapatok leírása picit olyan volt, mintha egy checklisten dolgozná végig magát a szerző (de valószínűleg én jóval nagyobb tudással rendelkezem erről, mint a könyv átlagolvasója. Nekik ez érdekes lehet). Megerőszakolás, órák rablása, értelmetlen gyilkosságok. Nu, sag schon. A németek is csináltak ilyet a keleti fronton, ugye, Max is látta - mintha ez bármit is igazolna. Itt egy picit kevesebb az elbeszélőből átszivárgó morális furor, mint előtte, legalábbis szerintem. A zárást nem spoilerezem el, elég annyi, hogy részben feleslegesen melodramatikus, részben viszont nagyon indokoltan tragikus.

A könyv mindenképp érdemes közös olvasásra, iskolai feldolgozásra, mert lendületes, kommersz módon mutat be egy fontos kort, szokatlan szemszögből. A felvetett problémák további elemzésre, megbeszélésre méltóak és alkalmasak.

Mindenképp ajánlott az utószót hozzáolvasni: Karsai László történész bölcsen és finoman mutat rá arra, hogy a történelmi regény álarcában fikciós művel van dolgunk, ahol a dramaturgia hatásossága, illetve a szerző szerint fontos információk beszuszakolása érdekében időnként történelmileg nem teljesen pontosan vannak megjelenítve az események. Hogy ez mennyire problémás - szerintem eléggé, szerintem le kellett volna mondani azokról a tényekről, amelyek a regény választott idő- és helyszín keretébe nem fértek volna be - azt az olvasó dönti el, viszont az utószó mindenképp kiemelten fontos emiatt.



Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek