Mosonyi Aliz: A suszter manói

Részlet az Egyszer volt, ahogy még sose volt - tizenkét és fél Grimm mese című könyvünkből, Rofusz Kinga képeivel

„...minden száj a maga módján mesél.”
Grimm testvérek
Holle anyó, Hamupipőke, A brémai muzsikusok – olyan mesék, amelyeket mindenki ismer, és minden generáció újra meg újra meghallgat 200 éve, és a kedvencei közt tart számon.
Mosonyi Aliz újramondja a leghíresebb Grimm meséket, szám szerint tizenkét és felet. Finom, mai humora, emberléptékű hősei emelik közel hozzánk a régi történeteket – jó olvasni és felolvasni.
Rofusz Kinga hatalmas, égbenyúló kompozícióba, részletgazdag, leheletfinom festményeibe, mély és szépséges színeibe pedig jó elmerülni, miközben hallgatjuk a mondatok zenéjét.

Volt egyszer egy suszter, cipésznek is mondhatnánk, hisz tudta jól a mesterséget, csak hát sose csinált új cipőket, inkább csak toldozott-foldozott, mert akárki szegény ember bejött hozzá, hogy talpalja meg, sarkalja meg, varrja össze csak még az egyszer, suszter bácsi, befolyik a víz, befolyik a hó, morgott, morgott, de megcsinálta, és sokszor még pénzt se kért érte. Hogy is küldhetném el azt a sok fázós, fagyoslábú gyereket, öreget, mondta a feleségének, közben pedig ők maguk is egyre szegényebbek lettek, lassan már bőr is alig maradt a műhelyben, mert sose tudott újat venni. Pedig hogy ábrándozott, hogy elképzelte a gyönyörű cipőket, amiket szabna varrna. Kopogós sarkú, táncos, piros cipellőt, fényes, komoly fekete magasszárút, lakkos csizmát, könnyű kis topánkát, míg toldozott-foldozott, mindig a szép cipőkön gondolkozott. Egy nap aztán odajutott, hogy már csak egy kis darab bőr maradt a műhelyben, Ha ez is elfogy, mondta a feleségének, holnaptól mi is csak az éhkoppot nyeljük. Haj, haj, sóhajtoztak, aztán lassan mégiscsak elaludtak. Reggel ment a suszter a műhelyébe, és ott mit lát? Egy pár kis kész cipő állt a suszterszéken, de valami olyan gyönyörűen megvarrva, hogy a suszter csak ámult, Ki munkája lehet ez? Magam se csináltam volna szebben. Talán álmomban én varrtam? Rögtön ki is tette az ablakba, hogy mindenki lássa. Hamarosan arra jött egy finom hölgy a kislányával, ahogy a cipőt észrevették, már jöttek is be, a kislány fölpróbálta, mintha csak a lábára öntötték volna, úgy állt rajta, meg is vették, ki is fizették, épp annyi pénzt kapott érte, hogy vett belőle két pár cipőre való bőrt. Napközben toldozta-foldozta az öreg cipőket, de este nekilátott és kiszabta a két új cipőt, Végre holnap új cipőt varrok én is, gondolta, mielőtt elaludt. De másnap reggel ugyanúgy, a suszterszéken ott volt most már két pár gyönyörűen megvarrt cipő. Alig hitt a szemének, mutatja a feleségének is, az is csak ámul-bámul, Tedd ki gyorsan az ablakba, hátra erre járnak valami úri népek, akiknek megtetszik, és megveszik. Nem kellett sokáig várni, jött egy dáma meg a gavallérja, meglátták a cipőket, Jaj, de csinos, de csinos, sóhajtozott a dáma, és már mentek is be a műhelybe. A dáma fölpróbálta a cipőket, a gavallér megvette, gavallérosan kifizette, úgy, hogy az árából most már négy pár cipőre való bőr tellett ki. Napközben a suszter megint toldozott-foldozott, estére kiszabta az új bőrt, reggel pedig ott talált négy pár gyönyörűen megvarrt új cipőt. Ez így ment nap mint nap, híre ment a városban, micsoda csinos cipők kaphatók nála, úgyhogy már kora reggel kopogtak a vevők, hogy jusson nekik az aznapi cipőkből. Most már nem kellet a suszternek meg a feleségének félni a szegénységtől, sőt hamarosan jómódúnak mondhatták magukat, de hogy ki dolgozik éjjelente a műhelyben, azt nem tudták. Lessük meg, mondta a suszter felesége, bújjunk el éjjel, hagyjunk egy lámpát égve, és figyeljünk. úgy is tettek, bebújtak a szekrénybe, de nem csukták be az ajtaját egészen, onnan lestek ki a ruhák mögül. Egyszer csak, mikor éjfélt ütött az óra, a padlórésből előbújt két pucér kis emberke. Oda nézz, manók! súgta az asszony. Psszt, psszt! mutatta a suszter. A két kis manó fürgén odaszaladt a bőrökhöz, fogták a szerszámokat, a tűt, a kalapácsot, a kaptafát, a dikicset, egy szót se szóltak, csak gyorsan, ügyesen dolgoztak, meg nem álltak egy percre sem, és reggelre kész volt tíz pár cipő. Akkor összedörzsölték a kezüket, ugrottak egyet-kettőt, elrendezték szépen a cipőket, és huss! vissza a padrésbe, eltűntek. Tanultam tőlük pár jó fogást, mondta a suszter, micsoda ügyes kezük van, hogy értik a mesterséget! De hogy fáztak szegény kis pucérak, mondta az asszony. Tudod mit, holnap karácsony, most ők kapjanak tőlünk ajándékot. Varrok nekik kis inget, mellényt, köpenyt, nadrágot, kötök nekik kis harisnyát, te meg varrj nekik kis cipőket! Ne járjanak így többé, pucéran. Estére a suszter meg a felesége mindennel elkészültek, karácsonyfát állítottak, alá rakták a manók ajándékait, és megint elbújtak a szekrényben, hogy lássák, mit szólnak hozzá. Azt az örömet, mikor meglátták a kis ruhákat, a kis cipőket, Hát ez meg mi? Csak nem az enyém? mondta az egyik, és fölvett egy kis inget, mellényt, köpenyt, nadrágot. Hát ez meg mi? Csak nem az enyém? mondta a másik, és ő is fölvette a ruháit. Jé, harisnya! Jé, cipő! mondta az egyik is, a másik is, és fölhúzták a kis harisnyákat és a kis cipőket. Se nem bő, se nem szűk, minden illett rájuk. Ezt jól eltaláltuk, örvendezett a suszter meg a felesége a szekrényben, Milyen csinosak lettek! A manók fölugrottak a suszterszékre, onnan megnézték magukat a tükörben, pördültek, fordultak, aztán a szekrény felé meghajoltak, és azt mondták, Köszönjük az ajándékot, minket többet itt nem láttok! Azzal leugrottak a székről, befutottak a padlórésbe és eltűntek. Nem is jöttek többet, de nem is kellett már a segítség, a suszterból cipész lett, híres cipészmester, messzi földről jöttek hozzá cipőt venni. De ő a szegényekről se feledkezett meg, sose jöttek hozzá hiába, mindent megtoldozott-foldozott, de úgy, hogy valóságos újat csinált az öreg cipőkből. Arrafelé, ahol ő lakott, senkinek se fázott a lába.