Nem lehet megunni!

Axel Scheffler: Pipp és Polli - Hol az alvókám?, A kék szörny

cimkék: #jó könyv #Pagony

Még egyetlen olyan két-három éves gyerekkel sem találkoztam, akinél a Pipp és Polli sorozat ne lett volna telitalálat. Rozi most másfél, és annak ellenére, hogy nem kemények a lapok, nálunk most Pipp az abszolút lelki társ. Az összes kis könyv egyszerűen nagyon élvezhető és szórakoztató. Vicces, megható, aranyos, otthonos és bensőséges. - Hajdú Zsani ajánlója

Még egyetlen olyan két-három éves gyerekkel sem találkoztam, akinél a Pipp és Polli sorozat ne lett volna telitalálat. Rozi most másfél, és annak ellenére, hogy nem kemények a lapok, nálunk most Pipp az abszolút lelki társ. Az összes kis könyv egyszerűen nagyon élvezhető és szórakoztató. Vicces, megható, aranyos, otthonos és bensőséges.

Mindez rövid és egyszerű kis történetekben. A sorozat minden kötete a gyerekek és szüleik szempontjából egy teljesen átlagos és hétköznapi történéssorozat teljesen hétköznapi konfliktusára épül.

De ez első olvasásra nem is olyan egyértelmű. Dramaturgiailag annyira jól van megoldva a dolog, hogy A kis tócsában a történet legvégéig sincs az a benyomásunka címe ellenére sem –, hogy ez most a pisiről szólt. A Hurrá, havazik! című kötetben Pipp, a kisnyuszi és Polli, a kisegér összevesznek, hogy hónyulat vagy hóegeret építsenek, még egy picit meg is lökdösik egymást, A szuper rollerben Polli se szó, se beszéd elveszi Pipp szép, új rollerét, aztán jól orra bukik vele. A piros lufi pedig az egyik legszebb történet: nem egyszerűen a saját és a barátjuk indulatait és érzelmeit kell megérteniük és kezelniük a kis hősöknek, hanem el kell fogadniuk azt is, hogy egy lufi egyszerűen kipukkadhat. Axel Scheffler gyönyörűen illusztrálja a kipukkadást, azaz a teljes megsemmisülést egy sokkal finomabb formában, és teljes átéléssel csodáljuk, ahogy Pipp és Polli a mese végén szappanbuborékokat fújnak és nézik, ahogy a buborékok kipukkadnak.

Mindezek a problémák így kidomborítva és felsorakoztatva azonban egyáltalán nem adják vissza Pipp és Polli világának atmoszféráját. Ezért, bár persze az elkövetkező sorok sem fogják visszaadni Pipp és Polli világának atmoszféráját, mégis kell pár szót ejtenem a könyvek egészéről. Axel Scheffler grafikái szuperek. A legszuperebb könyvét, A graffalót már a magyar olvasók is ismerik és szeretik. Scheffler minden könyvében ösztönös kedvességgel és humorral tudja megélni a történeteket vagy verssorokat. Mindegy, hogy milyen gyerekek vagy felnőttek ütik fel a könyveit, garantáltan a történet közepébe csöppennek, akár akarták, akár nem. Az a fajta humor kap itt teret, ami különböző szinteken képes megnyerni magának az embert. Rozika nem biztos, hogy azért szereti, mert olyan önironikusak tudnak lenni a képek és a sorok, hogy őszintén szakadok a nevetéstől én is. De ez azért persze sosincs kizárva. Itt az számít, hogy működik! Hogy a szülő sem unja el felolvasni századszor, mert még neki is szórakoztató. És ez a legfontosabb! Mert a kétéves körüli gyerekek iszonyú kimerítőek tudnak lenni, és van az a mese vagy játék, ami nem tud hosszútávon egyszerre szórakoztató lenni egy felnőttnek és egy kisbabának is. Ezek a kis könyvek nem ígérnek semmit, mégis garantáltan jót mulat velük az ember. A közös öröm létfeltétel egy szülő-gyerek páros számára, akik nem mellesleg Pipp és Pollihoz hasonlóan napról napra tanulják egymást és a világot. Az pedig végképp különleges élmény, hogy gyakorlatilag teljes biztonságban, a karjainkban élhetik meg olvasás közben a gyerekek életük első, és ezért nagyon intenzív érzéseit a konfliktusokkal kapcsolatban. Az érzelmi hullámok a szereplőkön úgy söpörnek végig, mint a kisbabákon, de ami a Pipp és Polli sorozatban nagyon megnyugtató, hogy mindez mindig nagyon otthonos és kellemes közegben történik és jó véget ér.

A jó hír az, hogy az eddigi négy kötetet most újabb kettő követi! A rossz pedig az, hogy ezzel sajnos lezárul a sorozat. Valószínűleg nem lesz több, de azt hiszem, ezt igazán csak a felnőttek bánják, a gyerekeken határozottan azt érzékelem, hogy nekik ennyi bőven elég. Azt hiszem, én is beérném, beérem egy-két olyan könyvvel, amit ezerszer is el tudok olvasni. Pipp és Polli világa annyira erős és teljes, hogy a gyerekek bármikor bele tudnak helyezkedni. Viszont határozottan azt gondolom, hogy többféle történetet, szöveget, képet és világot érdemes megismertetni a gyerekekkel, és józan ész kérdése, hogy egy típusú könyvből mikor elég.

És hogy miről szól a két új kötet? Hol az alvókám?-teszi fel döbbenten a kérdést az egyikben Polli, amikor Pippnél, a barátjánál próbál elaludni. Bizony otthon felejtette, de Pipp nagylelkűen a saját kedvencét adja oda neki. A történet már pár sorban is sok problémát tematizál: a kötődést, azt, miként tudják a gyerekek önmagukat elaltatni, sőt, a lemondást is. De ezek mellett nekem az is nagyon tetszik a könyvben, hogy Pipp és Polli alvókáit, Malackát és Brekit eddig is jól ismertük a korábbi kötetekből. A különböző kötetekben egy-két szereplő vagy helyszín újra-és újra feltűnik. Ám ez általában teljesen természetes és mellékes. Ebben a kötetben azonban az alvókáknak jutott nagyon fontos szerep, ami minden kis rajongónak megdobogtatja a szívét. Szerencsére Pipp igazi mesehős, aki tényleg képes bármit megtenni, hogy a barátját megvigasztalja. A kék szörny története még ennél is rémesebb: Pipp szörnynek öltözve megijeszti Pollit. De talán viccesebb is, mert mikor kiderül a tréfa, a kisnyuszi és a kisegér egy közös játék keretében egymással felváltva éli meg, milyen ijesztőnek lenni, és milyen rettegni, azaz hogy milyen racionalizálni a félelmeinket. Mind a két kis könyv igazi élmény!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek