Nem mindig volt ez így…

Melanie von Bismarck és Axel Scheffler: Amikor a nyulak még tudtak repülni

cimkék: #meseregény #Pagony

A legjobban, a legviccesebben biztos, hogy a papák tudnak mesélni, és ez most nem cikiből mondom, én, mint anya, hanem tényleg így van. És megerősít ebben Szombati Enikő is, aki legújabb könyvünkről írt nektek.

Szeressétek tehát az Apu mesél sorozat második kötetét, és meséljétek el este, hogy mi volt akkor, amikor a nyulak még tudtak repülni...

„Ne beszélj már hülyeségeket, a végén még elhiszi, ne tömd már a fejét zöldségekkel, mert azt gondolja, tényleg úgy van.” Így morgolódott anyukám, amikor kiskoromban elkapta apukámat a gépszíj, és gátlástalan blődségekkel bombázott minket – fapofával persze. A „tényanyag” felölelte a teljes családi sztorikészletet, az iskolai élményeit, a szomszédokkal, barátokkal és üzletfelekkel megesett történéseket, valamint a teljes európai történelmet. Az abszurd agymenésnek csak a mindenkori hangulata szabott határt, anyukám nem. Mi pedig hittük is, nem is a meséit, de élveztük így is, úgy is. Legalábbis rövid távon, kb. kiskamasz korunkig. Nem mondanám, hogy előtte sosem gyanakodtunk, de a teljes kétkedés tönkretett volna mindent, egyszerűen nem érte volna meg. Ma pedig talán már bizton állíthatom: nem okozott maradandó károsodást a kisgyermekkori „megvezetés”, szépen leérettségiztünk, továbbtanultunk, családot alapítottunk, szóval úgy élünk, mintha rendes gyerekkorunk lett volna.

„Nem mindig volt ez így.” Valahogy így kezdi Mici apukája az esti mesét mindennap. A kislány elmondja mi történt vele aznap a tornaórán vagy a múzeumban, a papájában pedig elindul valami fékezhetetlen mesefolyam arról, hogyan is volt mindez azelőtt, hogy ilyenné lett a világ, amilyennek mi ma ismerjük. Kétéltű vagy zöld színű emberek, repülő nyulak, kockás dakszlik, meg problémák a gravitációval, az időutazással, mind megannyi izgalmas világra nyit kaput. Létezett valaha valami nagyon más is, valami nem nagyon ésszerű, nem igazán hihető, de olyan elképesztő, hogy vonzó nagyon. Például a Föld északi és déli féltekéje között csak kötélhágcsóval lehetett átlendülni a problematikus gravitációs állapotok miatt. Micsoda bátorság kell ehhez! Aztán itt van a tenger mélye, a ma már elérhetetlen világ, amely valaha a náddal és csikóhallal játszott vizitenisz mindennapos helyszíne volt. Én nem hagynám ki!

Apa magánmitológiája kíméletlen, mindenkit beépít: a szfinx és a Minotaurusz egyenrangú alkotói a halfejű tigrisekkel és nyuszifülű orrszarvúkkal teli világnak. A zöld emberek pedig nagyon is a földön éltek, csak egy zöld világban, ahol sajnos a zöld kajáktól sokaknak elment az étvágya. Az ilyesféle problémákat persze orvosolni kell, mert még túlságosan lefogyna a piknikus alkatú Elza néni. Itt vannak erre a világjobbítók, akik afféle demiurgoszként rendezik a korábbi világok praktikus problémáit, igazgatnak, fazoníroznak, hozzájuk lehet fordulni panasszal, siralommal, s amit végül kihoznak, mit szépítsük, ez a mi világunk, ami a (jelenleg) létező világok legjobbika. Vagy a csupa zöldnél legalábbis színesebb.

Mici persze nem hülye. Én se, sőt az öcsém se voltunk azok. Egy-egy rövid pillanatra áthalljuk Mici gondolatait, aki tudja, hogy a gravitációs sztori ihletét a garázsbejáró lejtőjéről nehezen eltakarítható őszi levelek adták, meg azt is, hogy apa kedvenc színe a zöld, de ez mit sem ront a dolgon, a mese az mese, nem érinti a valódi gravitáció mértéke.

Anyu elutazott, legalább nem szól bele, most apa mesél, és ez egy egészen más természetű dolog.

Melanie von Bismarck könyvéhez Axel Scheffler nagyon passzoló világot rajzol, apa nyelve és Mici gondolatai pedig magyarul is jól görögnek, hála Győri Hanna fordításának. Egy újabb apás könyv a Pagonytól.



Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek