Pokolbéli séták, monológok

Kritika Az Irodalom visszavág 2.-ről

Nényei Pál Az irodalom visszavág című könyvsorozatának második kötete (A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig) akár kocsmai nagymonológként is felfogható – hiszen a kávéházak, kocsmák, sörkertek remek beszélgetések, viták helyszínei lehetnek. A világot is meg lehetne váltani bennük, ha az lehetséges volna. De mert még senkinek nem sikerült (a hivatásosoknak sem), maradjunk annyiban: szerencsések azok a diákok, akiknek Nényei a tanáruk...


...vagy valami Nényeihez hasonló felkészültségű, humorú figura, aki ráadásul nem kőbe vésett (füzetbe írandó) bölcsességeket diktál, diktál, diktál (és vetít ki PPT-n), hanem kérdéseket vet fel, töpreng, bizonytalankodik. Elbizonytalanít. Aki meggyőző ismeretanyaggal, olvasottsággal támogatja, segíti tanítványait, miközben a saját felfedezés örömét is megadja nekik út- és válaszkeresésükben. Nem tudom, hogyan lesz valaki jó irodalomtanár, de bizonyára nem hátrány, ha neki is adatott egy-egy meghatározó pedagógus – Nényei, aki pannonhalmi diák volt, Dr. Sulyok Ákos Elemér bencéstanár emlékének ajánlotta ezt a könyvét.

Vártam már a sorozat mostani kötetének a megjelenését, mert olvastam az elsőt (Léda tojásaitól Az aranyszamárig). Emlékszem, amikor tavaly a könyvesboltban lapozgattam, s töprengtem, megvegyem-e. Az előszóból inkább az derült ki, hogy a szerző fiataloknak szánja a művét, a hangszerelése is olyasnak tűnt. Nényei még két diákszereplőt is beiktatott irodalomközelítési (filozófiai, művelődés- és vallástörténeti, etikai stb.) monológjába (a jótanulót és a rossztanulót), akik olykor türelmetlenül, ellenkezve, értetlenül, dacosan, haszonelvűen stb. közbevágnak, rákérdeznek olyasmire, hogy például mi az értelme az irodalomnak, miféle hozadéka lehet számukra, ha átrágják magukat ezen vagy azon a kérdésen. És Nényei türelmesen vagy türelmetlenül („Te meg lapozz a Középkor fejezetig, nehogy »hittanoznod« kelljen! Marha.”) válaszol nekik, és fecseg.

Fecseg. Most például a Bibliáról, a zsidóság és a kereszténység világképéről, de előtte néhány tíz oldalon bevezeti a kérdést, a hit fogalmának, lényegének gyürkőzik neki, okosan és szemléletesen bizonygatja interneten keringő szövegeket is idézve, hogy ezek bizony nem szembeállítandó, kijátszandó fogalmak, emberi igények, hanem megférhetnek egymás mellett.

Aztán ír a középkorról, amely „túl hosszú, túl összetett korszak ahhoz, hogy elmondjuk itt a történetét”, ezért inkább csak a végéről beszél, mert „ha valaminek becsületesen el tudjuk mondani a végét, akkor már nagy baj nem lehet” – úgyhogy a himnuszköltészetet, a misztériumdrámákat, legendákat és egyéb „középkori huncutságokat” a következő kötetbe utalja.

Az utolsó fejezetben az Isteni színjátékról esik szó; értelmez, ha kell fordításokat (Babits, Nádasdy) vet össze, s ha már Danténél tart, akkor arról is ír, hogy mikor lehet szerepe a műértelmezésben a szerzői életrajznak, vagy a dudástanoncoknak miért kell pokolra menniük, s hogy kell-e egyáltalán. S lehet-e valaki jó író vagy művész szenvedés nélkül? Megjelenik Mikszáth véleménye Jókairól (minden megadatott neki, ami egy nagy írónak kell, csak a boldogtalanság nem), aztán az önpusztító 27-esek klubjára is asszociál Nényei (Joplin, Morrison, Hendrix, Cobain, Winehouse), s minderről a tékozló fiú is eszébe ötlik, akinek példázatát az előző fejezetekben közelítette. A guelfekről és ghibellinekről a mindenkori pártviszályok jutnak eszébe, pontosabban azokkal szemlélteti a korabeli firenzei viszonyokat, Dante vadállatai kapcsán pedig Párisz választásával és Jézus megkísértésével talál párhuzamot, s ha már az irodalom vág vissza, akkor Vergilius feltűnése miért ne idézhetné fel a Star Wars egyik idevágó mozzanatát, amikor Luke Skywalker megsegítésére egyszer csak előbukkan Obi-Wan Kenobi.

De olvashatunk Jézus keresztre feszítése és a foci Eb kapcsolódási lehetőségéről, Lázár Ervin Dömdödömjéről (az ottlikos utalásról sem megfeledkezve), aztán arról, hogy a világjobbító akaratról, a választás szabadságáról való gondolkodást miként példázza a szerző gyerekkori húsvéti nyuszija, illetve annak tartási, sétáltatási szokásai, a számszimbolikáról szóló eszmefuttatásban megidéződik a Pokolgép együttes, majd Bereményivel és Cseh Tamással megyünk a „nincsből a van felé”.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Nényei könyve valami könnyed és olcsó népszerűségre törekvő anekdota- vagy asszociációgyűjtemény, sokkal inkább az irodalmi művek által felvetett problémahalmazokban segít eligazodni tények sorakoztatásával és továbbgondolható kérdések sokaságával. S teszi mindezt úgy, hogy talán még a jótanuló és rossztanuló érdeklődését is felkelti, pedig azt nem könnyű, hiszen a rossztanulóknak megvannak a undok vélemény- és kérdésközhelyei az irodalomórákon szóba kerülő haszontalanságokról (bár tegyük hozzá, sokszor a tájékozatlanság és tétnélküliség fedezékéből nagyszerű észrevételeket mondanak, máskor meg jó kérdéseik lehetnek), a jótanulók pedig (nem azonosak a versek és/vagy regények megszállottjaival) néha kiábrándítóan praktikus dolgokról tudakolóznak („Ebből lesz dolgozat?... Vannak más tárgyak is!... Nekem arra kell koncentrálnom, hogy fölvegyenek az egyetemre – mondja magabiztosan a jótanuló, aki sajnos, nem értett meg semmit”).

Nényei Pál mindenesetre jó Vergiliusként kíséri a mellészegülő olvasóit (nemcsak diákokat, hanem tanárokat, s minden rendű és rangú kékharisnyákat is) többkötetes irodalmi pokoljárásában, tudván, hogy a jó órák igazából jó beszélgetések, fecsegések; a kérdésekre pedig legszerencsésebb, ha mindenki maga keresi meg a saját válaszát.


Jenei Gyula írása

Jenei Gyula (Abádszalók, 1962): költő, az Eső Irodalmi Lap főszerkesztője, a szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanára. Legutóbbi kötete: Mintha ugyanaz (2014).

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek