Tíz emelet boldogság

egy mese a Csomótündér című könyvből

2014. február 20.Vera

cimkék: Folyt. köv.

cstMit csinál két emeletesház, ha egymásba szeretne, de az egyikük Pesten, a másikuk Budán él?

Kiderül Gimesi Dóra meséjéből, melyet nemcsak itt, hanem a Csomótündér című könyvben is elolvashattok!

Volt egyszer Angyalföldön egy tízemeletes. Ebben még nincs semmi különös, tele van a világ tízemeletesekkel, Budapest meg aztán pláne. De ez a tízemeletes más volt, mint a többi. Kívülről persze nem látszott másnak, egy centivel se volt alacsonyabb vagy magasabb, nem voltak rajta színes graffitik, és nem énekelt operaáriákat a kaputelefonja. Hogy miért különbözött akkor a többi tízemeletestől? Mert lakott benne egy Jankó nevű óriás.

Az óriásokról tudni kell, hogy réges-régen a hegyekben meg az erdőkben éltek, sziklából volt a válluk, mohából a szemöldökük, és szabadon jártak a világban. Fiatal volt még akkor az emberiség, és az óriások vigyázták az álmát. Nagy viharok idején például felálltak a hegytetőre és megfogták a villámot, nehogy a falvak házaiba csapjon. Máskor meg, amikor sokáig nem esett az eső, kicsavarták a felhőket, hogy az emberek szomjan ne haljanak.

Amikor aztán az emberiség cseperedni kezdett, nem kellett már többé vigyázni rá. A világ egyre kisebb lett, az erdők megfogyatkoztak, az óriások pedig beköltöztek a városokba. Nem járhattak többé szabadon, lábuk belegyökerezett a földbe, gerincük lépcsőház lett, szemük ablak, mutatóujjuk villámhárító.

A legmagasabbak Amerikába mentek felhőkarcolónak, az alacsonyabbak beérték a berlini húszemeletesekkel is. Szegény Jankónak – aki óriás létére kicsinek számított – meg kellett elégednie egy angyalföldi tízemeletessel.

Magányos volt Jankó, mert hiába épült fel körülötte egy egész lakótelep,nem költözött oda egyetlen óriás se. Az amerikai felhőkarcoló-rokonoktól érkezett ugyan egy-két árva levelezőlap karácsonytájt, de attól sem vidult fel, csak még jobban beleszomorodott az egyedüllétbe. Lett is a nagy szomorúságból csőtörés, liftmegállás, áramkimaradás – mert ha egy óriás nekikeseredik, azt bizony a háza sem ússza meg szárazon.

Egy nap egy csillagász költözött Jankó tízemeletesének tizedik emeletére. Különös szerkezeteket, csillagtérképeket és messzelátókat cipelt föl a lépcsőn, hét nap, hét éjjel egyfolytában, mivel az óriás bánata miatt megint nem működött a lift. A hetedik nap éjjelén végre befejezte a költözködést, összeszerelte a legnagyobb messzelátót, főzött egy vödör feketekávét és felbaktatott vele a padlásra.

Aznap különösen tiszta volt az ég, a távcsővel el lehetett látni egészen a Naprendszer legszéléig. A csillagász elégedetten hümmögött, és éppen kezdte volna megszámolni a Szaturnusz gyűrűit, amikor különös hang hallatszott a háta mögül. Egy eget rengető szörcs. Egy hatalmas lefety. És a végén egy apokaliptikus böff. A csillagász nagyon lassan pillantott hátra, és majdnem hanyatt esett attól, amit látott: az üres kávésvödör mögül az óriás bámult vissza rá.

-Legközelebb tegyél bele cukrot - mondta Jankó.

- Feltétlenül – motyogta a csillagász.

Attól a naptól fogva minden éjszaka együtt kémlelték az eget. Kávézgattak, beszélgettek, és olyan messzire néztek a messzelátóval, amilyen messzire csak tudtak.

Megnézték a Jupitert, a Szaturnuszt, a Plútót, és Jankónak nagyon tetszett, hogy ilyen nagy a világegyetem és ilyen messzire ellátni benne.

Ám egy csillagtalan novemberi szerda éjszakán hiába kémleltek, hiába néztek: nem láttak az égen semmit, csak a végtelen nagy, gomolygó feketét. Keresték, kutatták a fényt a nagy feketeségben, de hiába: sehol egy apró csillag, egy kósza műhold, egy árva űrállomás. Már éppen elszomorodtak volna mindketten, amikor Jankó egyszer csak olyat látott, amilyet még soha: a messzelátó másik végéről háromszáz ragyogó ablakszemével egy meseszép óbudai óriáslány pislogott vissza rá.

Jankó első látásra szerelmes lett, mert olykor az óriások is lehetnek szerelmesek.

Nem érdekelte többé a Jupiter, a Szaturnusz, a Plútó, Óbudát kémlelte ezután már mindig a csillagász messzelátójával. Nézte, leste, bámulta az óriáslányt, égbe nyúló, karcsú alakját, tíz szépséges emeletét, félig lehunyt redőnyeit, és verseket írt hozzá (pontosan tíz verset, egyet-egyet minden emeletéhez).

Egy nap megelégelte ezt a csillagász, mert kellett volna már neki a messzelátó.

–Te, Jankó – mondta egy márciusi szerdán –, ideje volna ezzel a lánnyal megismerkedni.

- Jaj-jaj – sóhajtott Jankó (a lakók azt hitték, földrengés van) –, hiszen az lehetetlen!

-Ugyan már – tápászkodott fel a csillagász a földről, ahová a sóhajtól esett –, miért volna lehetetlen?

– Mert mi Pesten vagyunk, ő meg Budán! – fakadt sírva Jankó, és a házban maguktól megeredtek a vízcsapok.

Ám a csillagász nem hagyta magát (nagyon kellett neki a messzelátó). Gyorsan előkereste a térképet meg a telefonkönyvet, hogy kiderítse, melyik házban lakik a szép óriáslány.

A szép óriáslány a Vihar utca 3. számú óbudai tízemeletesben lakott.

–Most már csak el kell juttatni hozzá a verseket – mondta elégedetten a csillagász.

–Igen ám, de hogyan? – hüppögött Jankó. – Hiszen mi Pesten vagyunk, ő meg Budán!

–Van egy ötletem – ugrott fel a csillagász. – Mindjárt visszajövök.

Azzal felpattant a biciklijére, kikanyarodott a Duna-partra, átkerekezett az Árpád- hídon, és ripsz-ropsz, már ott is volt a Vihar utca 3. szám alatt. Megnyomta a legfölső csengőt a kaputelefonon.

–Ki az? – kérdezte egy rikácsoló hang.

–A csillagász vagyok – mondta a csillagász.

–És kit keres? – rikácsolta a kaputelefon.

–Én… én csak… izé… az óriáslányt keresem – dadogott a csillagász.

–Tudod, kivel szórakozz, büdös kölyök, majd adok én neked telefonbetyárkodást!

A csillagász végignyomkodta mind az ötven csengőt, de hiába: senki se hallgatta meg. (A felnőttek ugyanis általában nem látják az óriásokat, és nem is hisznek a létezésükben.)

Már éppen haza akart indulni nagy bánatában, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy pöttöm kislány kukkantott ki rajta.

–Te keresed az Etelkát?

–Tessék?

–Az óriáslányt. Te keresed?

–Én. Átadnál neki egy üzenetet?

Azzal a csillagász a pöttöm kislány kezébe nyomta Jankó mind a tíz versét, és elégedetten hazabiciklizett. A kislány pedig ugrálva elindult felfelé a lépcsőn, és felolvasta a verseket Etelkának. Minden emeleten egyet.

Az óriáslány az első verstől úgy elpirult, hogy az egész házban bekapcsolódtak a radiátorok.

A másodikon akkorát nevetett, hogy ripityára törtek a rikácsoló néni porcelánjai.

A harmadiktól sóhajtott, és megállt a lift.

A negyediken elpityeredett, és megeredtek a csapok.

Az ötödiktől úgy megdobbant a szíve, hogy beleremegett a lépcsőház.

A hatodiktól lesütötte mind a háromszáz szemét.

A hetediktől olyan boldog lett, hogy zenélni kezdett a kaputelefon.

A nyolcadikon mosolygott, és felkapcsolódtak a lámpák.

A kilencediktől úgy zavarba jött, hogy lekapcsolódtak.

A tizedik után tollat és papírt kért, hogy válaszverset írjon ennek a Jankó nevű,

ismeretlenül is nagyon-nagyon kedves óriásnak.

Így történt, hogy az angyalföldi óriás és az óbudai óriáslány levelezni kezdett.

A csillagász szorgalmasan hozta-vitte a leveleket, a verseket, a szerelmes vallomásokat, napjában többet is. A nagy postáskodásban aztán szép lassan összebarátkozott a Vihar utca 3. minden lakójával (a rikácsoló nénit kivéve). Legjobban persze a pöttöm kislánnyal meg az anyukájával barátkozott össze, vasárnaponként ott ismaradt náluk uzsonnára.

Telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, az őszből tél. A csillagász éppen a pöttöm kislány anyukájának segített karácsonyi mézest írókázni, amikor hirtelen – égszakadás-földindulás – megrengett a mindenség, és az egész házat elöntötte a víz. Etelka ugyanis sírt, zokogott, bömbölt, de úgy, hogy akkora csőtörést még nem látott a világ.

–Egyetlen percig sem bírom tovább – toporzékolt Etelka. – Nem tudok többé az én Jankóm nélkül élni!

–Kitalálunk valamit, csak ne sírj – könyörgött csurom vizesen a csillagász.

–De mit? – csuklott Etelka. – Hiszen ő Pesten van, én meg Budán!

A csillagász erre nem tudott mit mondani, csak a fejét vakarta, pedig a nappaliban már térdig ért a víz. Talán még ma is vakarná, ha a pöttöm kislánynak nem támad egy mentőötlete.

–Miért nem költözöl át Pestre? – kérdezte Etelkától, miközben anyukája ráadta a pillangós gumicsizmát.

–De hát én nem mehetek el a házból – értetlenkedett az óriáslány.

–Akkor menjünk a házzal együtt!

Szegény hüppögő Etelka erre megint zokogni kezdett. Hát hogyan is mehetne át Pestre a házzal együtt, mikor lába a földben gyökerezik, gerince lépcsőház, mutatóujja villámhárító? Ismerte ugyan a régi meséket az óriásokról, akik szabadon jártak, de hogy ő is elinduljon valahová? Pláne Pestre? Hát ahhoz nagyon nagy elhatározás és minimum egy varázslat kellene.

–Ha az elhatározás megvan, a varázslat már egyáltalán nem gond – örült meg a kislány, és már ki is kereste a telefonkönyvből a Tündérországház telefonszámát.

–Halló, itt az Ügyeletes Tündér – szólt bele a kagylóba az Ügyeletes Tündér. – Miben segíthetünk?

–Egy óriásról van szó – vázolta a helyzetet a kislány. – Pontosabban kettőről. Nagyon szeretik egymást, de az egyikük Pesten lakik, a másik meg Budán.

–Mennyire szeretik egymást? – akadékoskodott az Ügyeletes Tündér.

–Verseket írnak – mondta a kislány. – És csőtörés is van.

–Értem – hümmögött az Ügyeletes Tündér. – Ebben az esetben haladéktalanul küldök valakit egy varázslattal.

A varázslat éjfél körül meg is érkezett, így már tényleg nem hiányzott más, csak az elhatározás. Etelka nagyot sóhajtott. A lépcsők megremegtek, a lámpák pislogni kezdtek, a lift teljesen megbolondult, úgy zakatolt fel-le, mint valami gyorsvonat.

És ekkor hirtelen megremegett a föld. Elindultak.

Sok furcsaságot láthattak, akik aznap éjjel nem tudtak elaludni. Hajnali fél kettő tájban egy magas, karcsú tízemeletes sétált végig az Árpád-hídon, ringó, óvatos léptekkel, hogy fel ne ébressze a lakóit. Jankó a messzelátóval már messziről látta, hogy közelednek: Etelka szépséges alakja egyre nagyobb és nagyobb lett, aztán már látni lehetett a pöttöm kislányt is, amint az erkélyről integet, és gumicsizmáján vidáman röpködnek a pillangók.

–Hát eljöttél? – kérdezte Jankó Etelkától, mert a szerelmesek gyakran kérdeznek olyat, ami nyilvánvaló.

–Hát el – mondta Etelka, és lesütötte háromszáz ablakszemét, majd elhelyezkedett Jankó mellett egészen közel.

A Vihar utca 3. lakói másnap reggel igencsak meglepődtek, hogy mit keresnek Angyalföldön házastól-mindenestől. A rikácsoló néni például annyira megijedt, hogy papucsban és pongyolában futott vissza Óbudára. A többiek végül Angyalföldön maradtak, és boldogan éltek, mert egyik házban sem volt többé se csőtörés, se áramkimaradás.

A csillagász feleségül vette a pöttöm kislány anyukáját, és végre visszakapta a messzelátóját is – öten kémlelték hát ezután a Jupitert, a Szaturnuszt, a Plútót.

Amikor pedig eljött a karácsony, az egész nagy boldogságukat megírták egy levelezőlapon Amerikába, hadd egye Jankó felhőkarcoló-rokonait a sárga irigység.