Vizet Szent Miklós lovának!

Részlet Annie M.G. Schmidt és Fiep Westendorp meséjéből, ford. Varga Orsolya

cimkék: #olvasósarok #Pagony #Folyt. köv.

Janó és Janka borzasztóan várja már a Mikulást! Levelet írnak neki, holland szokás szerint sárgarépát és szénát készítenek a csizmájukba a Mikulás lovának. Már napokkal az ünnep előtt próbálják énekkel a házukba csalogatni, hiszen biztosan a közelben jár! Janó és Janka néha összevitatkozik a nagy izgalomban, de mindig kibékülnek: mert akármit hoz is a Mikulás, a legjobb együtt játszani az új játékokkal!

Vizet Szent Miklós lovának!

– Anya, a lovat nem kell megitatni? – kérdezi Janó.
– A lovat? – csodálkozik anya. – Miféle lovat?
– Hát a Mikulás lovát – feleli Janó. – Mégis kiteszem a cipőm ma este. Répával együtt. De mi van, ha a ló szomjas?
– Nyugodtan kikészíthetsz neki egy vödör vizet – mondja anya.
Janó így is tesz.
– Az meg minek? – kérdi Janka, amikor belép a szobába.
– A lónak – feleli Janó büszkén. Hiszen a vödör víz az ő ötlete volt.
– A ló nem tud mit kezdeni vele – vitatkozik Janka. – Nem ő mászik le a kéményen. Anya azt mondja, hogy a Krampusz ereszkedik le a kéménykürtőn. Ő viszi el a répát meg a szénát a cipőkből. A vizesvödröt nem tudja magával vinni!
– Az én anyukám meg azt mondja, hogy a lónak bizony vízre van szüksége! – erősködik Janó.
– Na jó, a te dolgod. De én egy szót sem hiszek belőle.



Janó dúl-fúl, de ott hagyja a vizesvödröt.
Másnap reggel egy mézeskalács-figurát talál a cipőjében. Meg egy aprócska vonatot.
A répa eltűnt. Meg a víz is. A vödör üres.
– Na látod! – kiált fel Janó.
És nézd csak, a vödör alján egy levél lapul. Az áll benne:

Kedves Janó. Köszönjük a vizet. A ló éppen szomjas volt. Nem ment könnyen, de egy locsolócsővel kiszivattyúztuk a vödörből. Viszlát: Krampusz.

Anya felolvassa a levelet. Janó dermedten hallgatja.
Azonnal Jankához rohan a levéllel.
– Nézd! Nézd csak! – rikoltozza.
Janka sem tud még olvasni. Janka mamája azonban felolvassa.
– A ló tehát megitta a vizet – nyugtázza. – Nos, Janka, ma este mi is megitatjuk!
Janka most már belátja, hogy Janónak igaza volt.

Sál a Mikulásnak

Janka azt kérdezi:
– A Mikulásnak december ötödikén van a születésnapja?
– Igen, akkor – feleli anya.
– És nem kap semmit?
– Nem – mondja anya. – Semmit sem kap. Ő csak ajándékoz, de nem kap semmit.
– Fura, nem? – jegyzi meg Janka.
– Ő maga szeretné így – mondja anya.
– De ez olyan szomorú! Én szeretném megajándékozni.
– Rendben. Mit szeretnél adni neki?
– Horgolok neki egy sálat – feleli Janka.
– Akkor bizony sietned kell – mondja anya –, különben nem lesz kész.
Janka azonban nagyon gyorsan tud horgolni. Hatalmas hurkokkal készíti a sálat. Egy óra múlva el is készül vele.


– Nézd! – mutatja. – Szép, ugye?
– Ez a sálacska nagyon pici – állapítja meg anya.
– Igen – feleli Janka. – De szép sárga.
– Nagyon-nagyon-nagyon aprócska sál – mondja anya. – Szerintem nem éri körbe a nyakát. De kedves tőled. Beletesszük a cipődbe. És írunk hozzá egy levelet. Hogy te magad horgoltad. És hogy ez egy sál. Nehogy a ló azt higgye, valami ennivaló.!
Így is tesznek. Másnap reggel Janka levelet talál a cipőjében. Az áll benne:

Kedves Janka! Milyen szépen tudsz horgolni! A sálacska nem éri körbe a nyakamat, viszont jó lesz a szakállamra. Amikor nyakat mosok. Minden jót, Mikulás.

– Hogyan? Amikor nyakat mos? – kérdezi Janka.
– Szerintem sosem tudta ilyen jól megmosni a nyakát. Ott lógott előtte a szakálla. Most meg összeköti. A te kis sáladdal – magyarázza anya.
– Tényleg! – csodálkozik rá Janka. És nagyon büszke magára.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek