6 ok, amiért a Hawking folyosója tetszeni fog

“Üdvözöllek az Akcelerátus rend tagjai között!” – mondta Edison. Nicket a legnagyobb zűr kellős közepén hagytuk magára a második kötet végén: elvállalja, hogy csatlakozik a gyűlölt Akcelerátushoz, hogy megmentse öccsét és apját. Segít Edisonnak újraépíteni Tesla nagy művét, mert ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy elvezesse a Földet fenyegető aszteroida gyilkos méretű elektromos kisülését. Közben barátai, Caitlin és Mitch próbálják felfedni barátjuk hollétét, ráadásul azon is munkálkodnak, hogy megszerezzék az Akcelerátus összelopott pénzét, hogy ellehetetlenítsék a szervezetet. A kérdés csak az, hogy mi jön ezután. Együtt fog működni végül Nick Edisonnal az emberiség megmentése érdekében? Rá tud jönni Mitch és Caitlin, hogy hogyan szerezzék meg az Akcelerátus teljes vagyonát egy véletlenszám-algoritmus és egy fénymásolóban megismert szuperfiatal, de szuperzseni egyetemista srác segítségével? Egyáltalán, képes egy csapat gyerek kicselezni az évtized (sőt az évszázad) legnagyobb tudósait?

Ahelyett, hogy erre a kérdésekre választ adnék, lássuk inkább, hogy miért fog mindenkinek tetszeni a Hawking folyosója:

1. Mert nem fogod tudni letenni, annyira izgalmas

Kezdjük is a legfontosabb tényezővel: a Hawking folyosója nagyon könnyen és hamar beszippantja az olvasót, hiszen az egész sorozatot megválaszolatlan kérdések dominálják. Az tehát, hogy izgalmas a könyv, nem szimplán azt jelenti, hogy ideig-óráig leköt, de közben azért megnézel egy sitcomot, megeszel egy tábla csokit és órákkal később folytatod, hanem azt, hogy több száz oldalon keresztül minden más megszűnik körülötted. Nem csupán egy izgalmas cselekményt kapunk, hanem annyi rejtélyt és csavart (amik aztán újabb rejtélyeket és csavarokat szülnek), amennyi más szerzőknek az egész életművükre nem telik.

2. A kirakó-élmény

Abból, hogy a történet így bővelkedik a fordulatokban, az is következik, hogy iszonyúan eufórikus, amikor végre minden a helyére kerül a könyv végén. De komolyan, azt hiszem, a Harry Potter 7. óta nem volt ehhez hasonlóan katartikus élmény nekem egy könyv vége. Tudod, amikor az utolsó sorokig (najó, az epilógusig) a körmödet rágod, hogy mi lesz a történet vége. Ehhez jön még az a tény is, hogy a teleportálgatásokkal és időutazgatásokkal teletűzdelt történet még felnőtt fejjel is nehezen követhető olykor: nem egyszer szinte beleszédültem a csattanók és fordulatok gyors egymásutánjába, és a mai napig van pár olyan részlet a könyvben, amit egyszerűen nem értek, vagy legalábbis még egyszer át kéne rágnom magam az egészen ahhoz, hogy eljöjjön az AHAAAA!-élmény. Egyszóval észnél kell lenni az olvasás közben, mert könnyen el tud veszni az olvasó a sok izgalmas csavar közepette.

3. Mert olvasható különálló könyvként is, meg a sorozat befejező részeként is

Hát igen, bevallom, nekem a Tesla padlása és az Edison csapdája kimaradt, és ennek ellenére nagyon tetszett a harmadik rész. Úgyhogy aki rögtön a záró kötettel kezdené a sorozatot, nem fogja megbánni: az első 50-100 oldalon mindegyik szál egy kis update-en esik keresztül, így az is könnyedén be tud kapcsolódni, aki nem olvasta az első két kötetet, szép lassan ő is minden kérdésére választ kap (persze csak hogy újabb kérdések zúduljanak a nyakába, amiknek a megoldására viszont csak több száz oldallal később derül fény). Annak ellenére viszont, hogy bárki azonnal fel tudja venni a szálat, ezek a gyors kis összefoglalók csak még jobban felkeltik az olvasó kíváncsiságát az első két kötet cselekménye iránt.

4. Mert fiúk-lányok is imádni fogják

Persze eleve hülyeség nemi alapon bekategorizálni egy-egy könyvet, az Akcelerátus-trilógiában nagyon tetszett az, hogy eleve nem is próbál meg fiús (vagy lányos) könyv lenni: egyszerűen csak zseniálisan jó. Ugyan a főszereplő egy fiú, és tele van az egész könyv természettudományos utalásokkal, mégsem érezzük, hogy kizárólag csak a kamasz srácokat célozná meg. Sőt rengeteg erős női karaktert ismerünk meg: Caitlin nem csupán “a lány”, Petula sem csak egy feltörekvő és hataloméhes kis dög, és az Akcelerátuson belül is találkozunk több karakteres női szereplővel. Neal Shusterman és Eric Elfman világa nem férfiak által uralt, teljesen természetes a női tudósok jelenléte.

5. Mert semmi nem fekete-fehér

Az arany középút érvényesül itt is: senki sem sorolható a gonoszak vagy a jók közé. Nick legnagyobb dilemmáját is épp az adja, hogy kénytelen csatlakozni a gyűlölt Akcelerátushoz, ami ugyan egyértelműen magához akarja ragadni a hatalmat, de közben az is a célja, hogy megmentse a Földet. Rengetegféle karaktert ismerünk meg a trilógia során: van, akivel tudunk azonosulni, van, akivel nem. Van, aki rosszindulatú és hataloméhes, van, aki gonosznak tűnik, de igazából csak a saját érdekeit akarja mindenáron érvényesíteni. Van, aki a családjáért küzd, van, aki önmagáért, van, aki az egész emberiségért. Minden szereplő pontosan tudja, hogy mi a célja, hogy mik az érdekei, és ennek megfelelően cselekszik: minden egyes karakter rendkívül precízen kidolgozott, és végig hűek is maradnak önmagukhoz.

6. Mert egy tökéletes receptet követ

Azt hiszem, végső soron azért elképesztően jó könyv a Hawking folyosója (és az egész trilógia), mert minden egyes részletében remekül eltalálta az arányokat: nagyon sokat lehet belőle tanulni, de pont jó mértékben; vicces, de nem erőltetett; megdolgoztatja az ember agyát, de nem követhetetlen; van benne szerelem-család-barátság, de nem ez áll a központban; és persze baromira izgalmas, de egyik fordulatnál sem érezzük, hogy feleslegesen lenne ott. A könyv minden egyes részlete a helyén van. A Hawking folyosójával egy tökéletesen kerek és rendkívül eseménydús történetet kapunk, ahol egyszerűen minden úgy van jól, ahogy van.

Összefoglalva: kinek fog tetszeni a Hawking folyosója?

Gyakorlatilag mindenkinek, aki szereti az izgalmakat, de főleg azoknak, akik:

Ha pedig szeretnéd megrendelni a trilógia záró részét, kattints ide!