Edison csapdája

Részlet Neal Shusterman könyvéből Illés Róbert fordításában

Nick hiába igyekszik titokban tartani, az Akcelerátus is tudomást szerez róla, hogy a padlásukon talált különös tárgyak valójában Nikola Tesla találmányának, a Nagy Hatótávolságú Energiakibocsátónak alkatrészei. Ha ez a szerkezet működni kezd, képes ingyenes energiát biztosítani az egész bolygó számára, és Nick elhatározza, hogy összerakja. A fiú azonban tudja, hogy ehhez minden egyes, a garázsvásáron eladott tárgyat vissza kell szereznie, de azt is gyanítja, hogy a tárgyak nem véletlenül jutottak ki a világba, mert akikkel kapcsolatba kerültek, azok valamilyen módon mind részei Tesla nagy tervének. Nick dolgát számos akadály nehezíti. Rá kell jönnie például, hogy Caitlin közelsége egészen különös hatással van rá; a lány barátja, Theo pedig egyre jobban az agyára megy. És közben az Akcelerátus sem tétlenkedik… - olvassátok el az Akcelerátus trilógia második részéből az első fejezetet!

Relativisztikus kutya

Dr. Alan Jorgenson, az Akcelerátus vitathatatlan vezetője és parancsnoka becsengetett az ódon ház ajtaján, és felkészült a találkozásra felettesével – mert manapság még egy főnöknek is van főnöke. Hiába tartja magát valaki nagykutyának, mindig akad egy nála is nagyobb, erősebb kutya.
És annál a kutyánál, aki Jorgensonnak adott utasításokat, nem sok erősebb mászkált a világon.
A házvezetőnő nyitott ajtót, és kedvesen a férfira mosolygott, amikor belépett.
– Örvendek, Mr. Jorgenson! – üdvözölte.
– Doktor Jorgenson! – javította ki a férfi.
– Igen, persze, elnézést!
Jorgenson körülnézett. Évek óta semmi nem változott a házban. Soha semmi nem változott benne. Ez megnyugtató volt egy olyan embernek, mint ő, aki a változásra tette fel az életét. A tudat, hogy léteznek örök dolgok, némi stabilitást nyújtott neki.
– Már várja önt, uram – mondta a házvezetőnő erős brit akcen­tussal, mintha csak az imént érkezett volna Angliából.
Jorgenson tudomása szerint a házvezetőnő sosem járt Angliában, az pedig teljesen kizárt, hogy onnan származott volna. Legfeljebb a németekhez lehetett némi köze, mivel a fogaskerekei egy düsseldorfi óragyárban készültek. Gazdája azonban – amerikai létére – otthonában a brit hagyományok híve volt. Még a ház dohos szaga is viktoriánus hangulatot árasztott.
– A társalgóban van. Hozhatok önnek egy csésze teát? Vagy angol reggelit?
– Egy pohár víz is megteszi, Mrs. Higgenbotham.
– Hogyan szeretné? Transzdimenzionálisan szűrve vagy csak simán a csapból?
– Simán a csapból, köszönöm.
– Kvantumhűtve vagy…
– Csak hozzon egy pohár vizet!
– Ahogy óhajtja, uram.
A társalgóban, mint mindig, sötét volt. A magas támlájú, piros bőrfotelben ülő idős férfit ezúttal is körüllengte az elmaradhatatlan szivarfüst.
– Jó estét, Al! – mondta.
Jorgenson leült.
– Önnek is jó estét, Al! – felelte.
Mindig így köszöntötték egymást.
Jorgenson várta, hogy a szeme megszokja a félhomályt, de tudta, hogy nem fogja, mert annyira kevés a fény. Milyen ironikus, hogy ez a lángelme ennyire megutálta a fényt, gondolta Jorgenson. Vagy talán csak nem bírta elviselni azoknak a lángelméknek a látványát, akik még nála is fényesebben ragyognak.
– Gondolom, most gratulálnom kellene – szólalt meg az öregember –, amiért a hozzá nem értésetek mégsem hozta el a világvégét.
Jorgenson arca megrándult a Föld felé száguldó hatalmas aszteroida emlékétől, amely néhány héttel korábban kis híján elpusztította az életet a bolygón.
– Vállalom a felelősséget azért a bakiért.
– Nemes gesztus részedről – mondta az öregember szivarfüstbe burkolózva. – De más erők is közrejátszottak. Kezdettől fogva nem volt befolyásod az események alakulására.
Jorgenson számára az, hogy valamire nincsen befolyása, felért egy arculcsapással. Ennek ellenére be kellett ismernie, hogy a rendelkezésére álló technológia, pénz és hatalom ellenére sem tudta volna megakadályozni a Felicity Bonk-katasztrófát.
– Ez a Nick Slate kölyök és a haverjai ravaszabbak, mint gondoltuk.
– Igen, a fiú – sóhajtott az öregember. – Rendeznünk kell az ügyét, amikor eljön az ideje. Ezt a megtisztelő feladatot neked szánom.
Jorgenson elmosolyodott.
– Ezer örömmel.
– De csak amikor eljön az ideje. Addig is akadnak más tennivalóink…
Megreccsent a padló, és ahogy Jorgenson hátrafordult, Mrs. Higgenbothamet pillantotta meg kezében egy pohár jégtömbbé fagyott vízzel.
– A kvantumhűtő masinával van egy kis gond. De tudja, hogy tartja a mondás: ha minden rendben a világban, akkor még a mókusok is dalra fakadnak. És ugyan ki akar daloló mókusokat? – Megveregette Jorgenson vállát. – Előbb-utóbb felolvad.
– Nem találod különösnek, hogy a Bonk aszteroida ugyanolyan stabil Föld körüli pályára állt, mint a Hold? – kérdezte az öregember, miután a házvezetőnő távozott.
Jorgenson tudta, hová akar ezzel kilyukadni a másik, de belement a játékba.
– Egyesek szerint puszta véletlen. Mások isteni közbeavatkozásról beszélnek…
Az idős férfi ingerülten legyintett a feltételezésre. A füst lusta örvényként kavargott körülötte.
– Egyik sem, te is nagyon jól tudod. Ez egy terv, egy nagyon is emberi terv része, amelyet egy nagy elme alkotott. Sajnálatos módon ez a nagy elme annyira nem volt nagy, hogy tudja, mi lenne a legjobb számára. – Az öregember elmosolyodott. – Éppen ezért fogjuk mi learatni Tesla legnagyszerűbb találmányának gyümölcsét. – Szivarjával Jorgensonra bökött. – De rövid távon minden rajtad múlik.
Az idős férfi olyan erővel fújta ki a füstöt, hogy az Jorgenson orrába szivárgott, és csípni kezdte a szemét.
– Elvárom tőled mint az Akcelerátus vezetőjétől, hogy lenyűgözzél – folytatta az öregember egy árnyalatnyi fenyegetéssel a hangjában. – Kevesebbel nem érem be.
Jorgenson olyan erővel szorította a fotel karfáját, mint aki attól tart, hogy az kirepül alóla.
– És hosszú távon? – kérdezte. – Feltételezem, hogy önnek is megvan a saját terve, nem?
– De igen – felelte az öregember, és a beszélgetés kezdete óta most először előrehajolt. – Méghozzá nem is akármilyen terv.