Az iskola kimondatlan buktatói

Boross OttiliaBoross Ottilia, pszichológus, pszichiáter, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar személyiségpszichológia tanszékének adjunktusa, aki 2005 óta foglalkozik a bullying kutatásával. Most az ő gondolataival gazdagodhatsz:

Az iskolai agresszió jelensége néhány éve már nálunk is megszűnt láthatatlannak lenni. Észrevesszük, azonosítjuk, hitetlenkedünk, elítélően csóváljuk a fejünket, esetleg kétségbeesünk. Kézenfekvő a romló erkölcsöket, a civilizáció káros hatásait, az iskolát, a tanárokat, illetve úgy ahogy van, az egész oktatásügyet, a családok széthullását, a túlzottan megengedő gyermeknevelést okolni mindenért. Pedig lehet, hogy a jelenség gyökerei valahol máshol keresendőek.

Elhelyezzük magunkat

Az ember minden ízében társas lény, egész életét „fajtársaival” együtt, azok segítségével éli. Környezetünkben már születésünk előtt készülnek évezredek során kialakított rítusokkal ránk, majd gondoskodnak rólunk, megtanítanak bennünket mindenféle hasznos (és haszontalan) dologra, ismeretekre és viselkedési normákra, nemkülönben hallgatólagosan elvárják, hogy ha majd elég felkészültek leszünk rá, akkor továbbadunk és továbbfejlesztünk mindent, amivel egykor oly bőségesen elhalmoztak bennünket.

Magányosan, csoportok és társadalom nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Kezdetlegesen, vagy egyáltalán nem beszélnénk, nehézségekbe ütközne a betevő falat megszerzése, ezer veszély leselkedne ránk. Csupa kínlódás és küzdelem lenne rövid életünk. A kapcsolataitól elzárt ember gondolkodása szétesik, elveszíti életkedvét, alapvető motivációit (a börtönben is a magánzárka a legsúlyosabb büntetés), a természeti népeknél a kiközösítés egyenlő a halálos ítélettel; az áldozat szépen lassan elsorvad még akkor is, ha fizikálisan nem éri semmiféle bántalmazás.

Szociális életünk testi-lelki egészségünkre egyaránt kihat; a sűrű társas hálózattal rendelkező emberek jókedvűbbek, ritkábban betegednek meg és tovább is élnek elzárkózó társaiknál; az özvegyen maradt házastársak gyakran szeretteik után halnak.

Születéstől halálunkig körülölelnek bennünket különféle csoportok, védelmeznek, tanítanak és segítenek a bajban, környezetünk legváltozatosabb és legizgalmasabb részét képezik. Ha jól működnek. Mert előfordul, hogy nem. A csoportok kialakulásának, dinamikájának és működésének vannak ugyanis olyan öröklött, génjeinkbe belevésett elemei, melyek a humán viselkedéskomplex részeként a létért való küzdelem elve alapján szervezik viselkedésünket.

Ahogyan a szövőmadarak sajátos és bonyolult fészkeket építenek (az elcsábítani vágyott tojók gyönyörűségére), vagy ahogyan a macska naphosszat a saját szőrét nyalogatva „mosakszik”, a csimpánzok kurkásznak, a pintyek sajátos dallamokat fütyülnek, úgy az emberi viselkedésnek is vannak olyan öröklött, minden kultúrában kivétel nélkül megtalálható elemei, melyek a velünk született ösztönökön, reflexeken túl, bonyolult tevékenységek, törekvések formájában nyilvánulnak meg. A mosolygás például adott életkorban ugyanúgy megjelenik az eszkimók, mint a pápua-új-guineaiak arcán, dalai, mondái vagy istenei kivétel nélkül minden népnek vannak. Ilyen öröklött készség a csoportalkotás és a csoportviselkedés is.

A ma meglévő viselkedésegyütteseink évmilliókon keresztül csiszolódtak, a lehető legjobban alkalmazkodva a mindenkori adott környezethez, és ez az alkalmazkodás minden bizonnyal még ma is tart, csak épp vakok vagyunk rá, illetve a környezeti-kulturális változások túl gyorsak ahhoz, hogy evolúciósan képesek legyünk alkalmazkodni hozzájuk. Mai, bonyolult és változatos, újdonságokkal teli életünkben ősi viselkedésmintáinkkal próbálunk helyt állni, azaz modern koponyánkban egy „kőkorszaki” agy lakik (Cosmides), és a kultúra dinamikus változásaihoz kulturálisan, tanulással próbálunk a lehető legjobban alkalmazkodni. Minden esélyünk megvan arra, hogy ez sikerüljön, noha kulturális alkalmazkodást sziszifuszi módon minden újszülöttnél újra kell kezdeni.

A csoportos élet

Társas életünk gyökereinek megértéséhez vegyünk szemügyre más, csoportosan élő állatokat, például a fókákat vagy a csirkéket, illetve rokonainkat, a gorillákat vagy a csimpánzokat. Azt látjuk. hogy a különböző fajoknál némiképp eltérnek a csoportos élet sajátosságai, attól függően, hogy a csoportok tagjai lineáris hierarchiában szerveződnek-e, vagy pedig despotikusan. A lineárison belüli, általában az erőviszonyoktól, a harc- és küzdőképességtől függően kialakuló „csipkedési sorrend” a csoporttagok számára egyértelművé teszi a struktúrában elfoglalt helyüket, az alá- fölérendeltségi viszonyokat. Az egyén egyszerre lehet domináns (az alatta levőkhöz képest) és szubmisszív, alárendelődő (a felette levőkhöz képest). A despotikus rendszerben a főnök teljhatalmú úr, akinek a többiek egységesen alárendelődnek és engedelmesednek. A hatalom nem pusztán szimbolikus; a domináns egyedek bizonyos előjogokkal rendelkeznek a táplálékhoz való hozzáférés, a párválasztás és a döntéshozatal terén. A domináns egyedek pozíciója kifejeződik testméretükben, testi erejükben, ravaszságukban és státuszukat demonstráló viselkedésükben, mely utóbbival időről időre, a miheztartás végett tájékoztatják a többieket a fennálló viszonyokról. Ha valaki szeretne változtatni az aktuális felálláson, nagyon össze kell szednie magát, mert az esetleges kudarc, a legyőzöttség oly súlyos következményekkel járhat, hogy esetleg még az eredeti pozícióját sem sikerül fenntartania. A csoporton belül addig van nyugalom, amíg hallgatólagosan mindenki elfogadja a fennálló rendet. Ez az egyik kedvező hozadéka a csoporthierarchiának.

A különböző fajok csoportalkotásának jellegét örökletes tényezők határozzák meg. Az elefántfókák vagy a gorillák például mindig háremben élnek, teljhatalmú főnökkel az élen, a csimpánzok vagy a csirkék pedig lineárisan szerveződő hierarchiában, egyénenként változó jogokkal és lehetőségekkel. A fizikai erő mindkét esetben alapvető tényezőnek számít, a legrátermettebb fog győzni a hatalomért vagy a pozíciókért folytatott harcok során. Az ember, aki a kettőt váltogatni vagy elegyíteni is tudja, kivételnek számít. Nemcsak abban a tekintetben, hogy az egalitáriánus csoporttól kezdve a diktatúra mindenféle változatával találkozhatunk a történelem során, hanem abban is, hogy a sikeresen fejlődő kultúrákban nem a fizikai erő volt az egyetlen, a legfontosabb szervező erő, hanem a „tehetség” is, ami kézügyességben, kreativitásban, művészi kifejezőkészségben, intelligenciában vagy szociális ügyességben jelenik meg. Az alá- fölérendeltségi viszonyok tehát bonyolultak.

Amiben viszont nem újítottunk semmit, az a pozíciókért való küzdelem. Mindenki szeretne minél magasabb, különféle (elő)jogokkal járó rangra szert tenni, főleg, mert az kedvező énképpel, nagyobb magabiztossággal és népszerűséggel is együtt jár, több lehetőséget nyújt a forrásokhoz és a partnerekhez való hozzáférés terén. Csakhogy ez nem sikerülhet mindenkinek, a csoportokban óhatatlanul is vannak kevésbé népszerűek és sikeresek, illetve utolsók, vesztesek.A két nem csoportalkotási stratégiája embernél is különböző, a pozíciókért való egymással szembeni küzdelem, mely már az óvodában elkezdődik, elsősorban a fiúknál figyelhető meg. Az eszköz lehet akár a fizikai erő, a testmagasság, a dinamizmus, a bátorság, vagy a tájékozottság, egyes nagyra tartott dolgok (valóságos és virtuális játékok, bicikli, stb) birtoklása. A jó helyekért és azok megtartásáért ádáz küzdelem folyik, a kedvező helyzetben levők éberen figyelik, hogy egy lejjebb levő, sorsával elégedetlen nem lázad-e fel, és nem próbál-e feljebb jutni a ranglétrán. Ilyenkor megküzdenek egymással, győzzön a jobbik!

A csoport tehát korántsem az a meleg, barátságos közeg, aminek első pillanatra tűnik, hanem kemény felkészítés az életre, győztesekkel és vesztesekkel. Az önmagában sem felhőtlen csoportfolyamatok időnként szélsőséges formákat ölthetnek. Annak megállapítása, hogy mi váltja ki őket, és melyek a sajátosságai, már egyenesen az iskolai erőszak, a basáskodás területére vezet el bennünket.

Boross Ottilia

Ha szeretnéd, hogy a gyereked is gondolkozzon a témáról, remek alap a beszélgetésre (mind iskolai, mind családi közegben) egy érzékenyen megírt történet. Olvassátok el Goldberg Emília Vácz Irénnek vége című könyvét!