A kalandok folytatódnak!

Részlet a Millennium expressz befejező részéből

cimkék: #olvasósarok

"A hold fényesen ragyogott a szibériai éjszakában, mikor a Millennium expressz ráhajtott a végtelenbe vesző jégmezőre.
A nappal mínusz harminc-negyven fokban dolgozó munkások mind egy szálig fűtött faviskóikban melegedtek a még hidegebb éjszakában, és a kutya se ellenőrizte, hogy bárki rámerészkedik-e az átadás előtt álló vasúti szakaszra. Senki nem feltételezte volna, hogy bárkinek eszébe jut idő előtt használni a gigantikus víztömeg fölé megálmodott sínpárt." - olvasd tovább a részletet!

Az egyetlen ember, aki megakadályozhatta volna Teriék vakmerő tervét, édesdeden aludt a kacatkocsiban attól a néhány korty méregerős macskagyökérteától, amit gyanútlanul elfogadott a lánytól. Morze is befészkelte magát Nyikolaj szakállrengetegébe, és úgy aludt, mint a bunda.
Teri izgatottan toporgott Szike mellett a mozdonyban. Mindketten közel hajoltak a kazánhoz, hogy meg ne fagyjanak a fogcsikorgató hidegben, és kibámultak a jégvirágos ablakon. A lány a félig felhúzott ablakkal ugyanúgy satuba fogta fényképezőgépét, mint amikor néhány hete a halálvonat nyomát sikerült lencsevégre kapnia. Egyik kezét az izzó széndarabok fölött melengette, a másikat pedig az önkioldón tartotta – a megfelelő pillanatra várva.

De a pillanat csak nem akart elérkezni. Már legalább egy órája siklottak a leheletvékony zúzmararétegtől fehéren csillogó jégen, ami alatt kísértetiesen morajlott a mélység, de a túlpartot sem látták, nemhogy a halálvonatot.

– Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet ez az egész – mondta halkan Teri. Olyan riadtan pillantott Szikére, hogy a fiú felhorkant:
– Ne nézz így rám, a te idióta terved volt!

– Forduljunk vissza...

– Dehogy fordulunk! Ha már idáig eljutottunk, akkor kigurulunk a sín végéig, és elkattintod azt a rohadt gépet, ha belehalunk is!

– Remélem, azért nem járunk úgy, mint Krisztyán Tódor – mondta Teri, hogy elterelje a figyelmét. Szike is szívesebben foglalkozott bármi mással, mint az alattuk lebegő feneketlen mélységgel, amitől csak egy átlátszó jégréteg választotta el a több száz tonnás vonatot.

– Ő meg kicsoda? – kérdezte.

– Tudod, az a szerencsétlen gonosztevő, akinek a fél szeme be van kötve, mint az apádnak – felelte a lány –, és aki belefullad a jeges Balatonba Az arany ember végén.

– Nem, nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy Ada Kaleh-n a mostohaöcsém úgy tett, mintha olvasná ezt a könyvet, de nagyon nem haladt vele.

– Na igen, otthon ez mindenkinek kötelező olvasmány. Én sem úsztam meg. Irma már kilencéves koromban elolvastattavelem! Még ma is kiráz a hideg, ahogy felbukkan Tódor kékre fagyott hullája a rianásban...

– Nem csodálom. Nálunk meg az Anna Karenina volt kötelező. Ismered?

– Tolsztoj, ugye?

– Aha.

– Nagyapám emlegette, hogy mennyire zseniális regény. Pont nyáron akartam elolvasni, csak egy kicsit máshogy alakult a vakációm, mint eredetileg terveztem...
– Pár száz oldalt kihúztam volna a könyvből, de azért egész izgalmas részek is voltak benne. Az a kedvencem, amikor Anna Moszkva közelében egy pályaudvaron a vonat elé ve...

– El ne mondd! – kiáltotta Teri, és Szike szájára tapasztotta kékre fagyott kezét. A fiú kinézett az ablakon, és elkerekedett szemmel újra mondani akart valamit, de Teri nem hagyta szóhoz jutni. Szike kimutatott az ablakon. A sínpártól néhány méterre a semmiből feltűnt az egymásba illeszkedő téglalapok ismétlődő mintázata, és attól fogva a szabad szemmel alig kivehető keréknyom párhuzamosan futott a vasútvonallal.

– A halálvonat! – suttogta Teri.

Ekkor a távolban vakító fény villant, majd néhány másodperccel később fegyverropogás hangját hordta feléjük a fagyos szél. A Millennium expressz pedig magától gyorsulni kezdett.
Ahogy közeledett a megtámadott halászfaluhoz, az eldörrenő lövések fel-felizzó fényében ki lehetett venni a különös szerkezet körvonalait. Teri ösztönösen többször egymás után lenyomta fényképezőgépe önkioldóját, és amikor a féktelen pusztítástól egy part menti fakunyhó lángra kapott, felsikoltott:

– Úristen, mindjárt vége a sínnek!

A vonat azonban nem lassult, sőt az általános vészhelyzet miatt maximális sebességre kapcsolt. Szike behúzta a féket, de nem bírt a saját feje után robogó vonattal.

– Próbáld a nyomtávszabályozóval lassítani! – kiabálta túl Teri az éktelenül csikorgó kerekek zaját.

A fiú megragadta a fémkart, és minden erejét összeszedve húzni kezdte vele a kapcsoló fogantyúját. Szívverése pillanatok alatt felvette a vonatkerekek kattogásának ritmusát: Szike fél percig úgy érezte, hogy a magától felizzó kazánnal együtt szétrobban a feje, de az akarata eggyé forrt a fémkarral, és ahogy a vér lassabban kezdett lüktetni a testében, úgy csökkent az expressz sebessége is. Annyira azonban nem sikerült lefékeznie, hogy a hirtelen véget érő sínen meg tudjanak állni.

– Kapaszkodj! – ordította Szike utolsó erejével, mire Teri ösztönösen megragadta a fiú derekát. A Millennium belerohant a sínpár előtt felhalmozott talpfákba, a tó fölé emelkedett, akár egy friss levegőért felszínre törő bálna, majd a mozdony teljes súlyával visszazuhant a sima jégpáncélra.

Hogy mi történt ezután? 

Olvasd el a trilógia befejező részét, rendeld meg most itt a könyvet!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek