A kétfejű huzivoni

Interjú Dániel Andrással

cimkék: #interjú

A címben szerepelő lényhez hasonlítja magát Dániel András író-illusztrátor (vagy illusztrátor-író?), akit ezúttal a nagyobbaknak írt könyve kapcsán kérdeztük, melynek ötlete egy rajzból indult, ami hónapok óta lógott asztala felett. Erre írta rá András, hogy A nyúlformájú kutya. Átfogó interjúnkból nem csak a könyv keletkezésének hátterét ismered meg, de azt is, mely kortárs illusztrátorok munkásságát kíséri figyelemmel, kik hatottak rá gyerekkorában, és hogy mitől működik jól egy illusztráció.

- Kezdjük egy kis visszatekintéssel: 2012-ben jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában első köteted, Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából címmel, majd jöttek a Kicsibácsi és Kicsinéni könyvek, végül a Kufli-sorozatoddal olyannyira berobbantál a köztudatba, hogy a Kedd Stúdió még rajzfilmsorozatot is készített belőle. Tavaly pedig az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvért a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) a 2016-os év legjobb illusztrátorának választott. Hogyan éled meg az elmúlt évek sikereit? Te melyik könyvedre vagy a legbüszkébb az eddigiek közül?

 

- A könyveimre érkező pozitív olvasói vagy kritikusi visszajelzés persze mindig öröm, ugyanakkor minden alkalommal – ez talán furcsán hangzik – rá is csodálkozom. Enyhe zavart érzek, vagy nem is tudom… Talán úgy mondhatnám, hogy belülről lányosan elpirulok. Azt hiszem, nem vagyok elég tehetséges ebben a sikeresnek-lenni műfajban. Abban biztos vagyok, hogy óvatosan kell bánni vele. Nem jó, ha túlságosan beleéled magad. De hiába is tenném: amikor belevágok valami újba, az úgyis olyan érzés, mintha nulláról kezdeném megint, olyankor erősen zárójelbe kerül minden korábbi úgynevezett, izé, siker. És hogy melyik könyvemre vagyok a legbüszkébb? Úgy igazán BÜSZKE, csupa nagybetűvel, igazán egyikre sem. Az a helyzet, hogy elég kritikus vagyok a munkáimmal kapcsolatban. Van, amelyiket talán jobban szeretem, mint a többit, ám ez időről időre változik. Inkább válasszanak maguknak kedvencet közülük az olvasók…

 

- Legújabb könyved A nyúlformájú kutya címmel jelent meg. Miben rejlik szerinted a kötet különlegessége? Honnan indult az ötlet?

 

- A legnagyobb különbség a korábbi munkáimhoz képes, hogy ez a könyv biztos, hogy nem kisgyerekeknek szól. Ez esetben inkább kamasz vagy akár felnőtt olvasókra számítok. Ez elsősorban a könyv témájából adódik, de talán a vizualitása is inkább őket célozza meg. Egy ideje izgat a feladat, hogy ne csak kicsiknek szóló képeskönyveket készítsek, mert úgy érzem, hogy ez a műfaj, ahol szöveg és kép egyformán fontos a történetmondásban, a nagyobb korosztályok számára is izgalmas lehet. Ez a könyv egy lépés ebben az irányban. Szövegét tekintve komolyabb, mint az eddigi könyveim, a képi megoldásokban pedig több kísérletezést, nagyobb szabadságot engedtem meg magamnak, mint a korábbi képeskönyveimben. Az ötlet egy rajzból indult, ami hónapok óta ott lóg az asztalom felett. Egy béna kis nyulat ábrázoló firkáról van szó, ami alá – magam sem tudom, miért – odaírtam, hogy „A nyúlformájú kutya". Minél többet néztem ezt a rajzot, annál inkább úgy éreztem, hogy beszélni akar, mondani szeretne valamit. Rá akartam jönni, hogy vajon mit, így egy napon elkezdtem írni ennek a rajznak a monológját – erre a szövegre épült aztán a könyv.

- Hogyan készítetted az illusztrációkat?

- A vázlatkönyvek, lapszéli firkák lazaságát, szabadságát szerettem volna átmenteni ebbe a könyvbe. Ugyan készítettem kompozíciós vázlatokat az oldalpárokhoz, a részletek improvizálva születtek, mintha rajzos asszociációkkal, lábjegyzetekkel firkáltam volna a körbe szöveget. Illetve nem is volna, hiszen végülis pontosan ezt csináltam…

- Milyen technikát alkalmazol az alkotás során? Mely fázisok mentén készíted a képeket?

- Minden rajz kézzel készült, változatos eszközökkel – ceruzával, ecsettel, filctollal. Nem készítettem el egyben az illusztrációkat, hanem fokozatosan fejlesztettem őket újabb és újabb elemekkel. Sokszor visszatértem egy-egy oldalhoz, elvettem vagy hozzárajzoltam valamit, amíg végül késznek nem éreztem. Ez a folyamat számítógépen történt, ahogy a rajzok színezése is. Három színre redukált grafikai világot képzeltem el, és a fekete-fehérben készült rajzi elemek gépen kapták meg a végső színüket, az adott oldalpár igényei szerint.

- Úgy tűnik, mintha a kötet néhol egzisztencialista filozófiai kérdéseket is feszegetne. Mely korosztályhoz szerettél volna szólni a kötettel?

- Ez a könyv egy rajzolt, vagy inkább elrajzolt figura monológja, egy kutyáé, akit valaki – talán figyelmetlenségből, talán rossz tréfából – nyúlnak rajzolt. Ez a szerencsétlen figura tehát idegennek érzi magát nem csak a saját testében, hanem a könyvben is, ahol senki sem képes annak látni, ami. Persze ez olvasható egzisztenciális problémaként, de ott van benne mindenféle olyan kérdés és szorongás is, ami fura módon már gyerekkoromban felmerül bennem a rajzaimmal, az általam rajzolt figurákkal kapcsolatban. Emlékszem, hogy kisfiúként időnként ambivalens érzéssel néztem egy-egy filctollal rajzolt figurámra. Aggódtam, hogy talán egyáltalán nem jó neki az, hogy ilyen lett, amilyennek rajzoltam, amin ráadásul soha nem fog tudni változtatni. A teremtményéért aggódó ügyetlen isten, haha. A megváltoztathatatlanságnak ez a szorongó érzése aztán a könyvekkel kapcsolatban ismét felbukkant… Lehet, hogy ezzel a könyvvel kérek elnézést a sok így vagy úgy elrontott figurától, akiket örökre bezártam a mindenféle képeskönyveimbe. Úgyhogy ilyesmikről szól ez a könyv, és ezek olyan problémák, amelyek inkább a magukkal és a világgal sokszor hadilábon álló kamaszoknak lehetnek ismerősek. Meg a magukkal és a világgal sokszor hadilábon álló felnőtteknek szintén. Bár ki tudja, talán néhány egykori magamra hasonlító, rajzolni szerető és enyhén neurotikus kisgyereknek is bejöhet…

- Van példaképed, vagy olyan személy, aki hatással volt a munkásságodra? Mely illusztrátorok munkáit követed figyelemmel?

Forrás: pictify.saatchigallery.com

- A legerősebb hatások mindig a gyerekkoriak. Akkoriban nem jutott be a magyar piacra túl sok külföldi képeskönyv (még a szocialista blokkból sem túl sok szerző), így nem volt akkora a kínálat, mint manapság. Nagyon szerettem Zdeňek Miler kisvakond meg Rumcájsz könyveit és nagy-nagy kedvencem volt Alekszej Tolsztoj Aranykulcska című Pinocchio-átiraratának egy régi kiadása, amiben egyszerűen imádtam az illusztrációkat – sajnálom, hogy fogalmam sincs, ki rajzolhatta őket. Aztán nagyon szerettem az olyan klasszikusok, mint John Tenniel Alice-illusztráció meg persze Ernest Shepard zseniális rajzai a Micimackó könyvekhez. De hogy magyarokat is említsek, nagyon szerettem Heinzelmann Emma és Gaál Éva bizonyos könyveit. Utóbbinak A zsiráfnyakú cica című Kormos István meséből készült képeskönyvét rengeteget nézegettem. Ezt a könyv szerintem a mai piacon is megállná a helyét, kár, hogy az illusztrátorával együtt már nagyon kevesen emlékeznek rá. 

Ja, és Réber László! Az ő fanyar, néhol már-már a nonfigurativitást közelítő rajzai meghatározóak voltak – nem csak az én számomra. Mindig vonzott a groteszk, úgyhogy ez ma is befolyásolja a vonzódásaimat. Például szeretem (és bámulom) Shaun Tan könyveit, Åshild Kanstad, Johnsen Øyvind Torseter világát vagy például a cseh Chrudoš Valoušek munkáit, de hosszú a sor… A magyarok között is nagyon sok a bámulatosan tehetséges kolléga. Tényleg csak kiragadva egy-egy nevet a sok közül, szeretem és nyomon követem Baranyai (b) András, Nagy Norbert, Kun Fruzsina munkáját vagy épp Maros Krisztáét, aki szerintem rakéta üzemmódba kapcsolt az elmúlt években.

- Milyen érzés, amikor illusztrátorként dolgozol egy könyvön, és nem szólhatsz bele a cselekménybe, illetve amikor te írsz és más illusztrálja, mint pl. Smorc Angéla nem akar legóba lépni vagy az Utazz bálnabusszal! esetében? 

- Ez előbbi erősen szerző- és kiadófüggő. Nekem mindig szerencsém volt, mert nagyon jó volt a kapcsolatom az illusztrált könyvek szerzőivel is a megbízást adó kiadók is szabad kezet adtak a munkában. Ez nagy dolog, mert hallottam már kollégáktól e téren nagyon rosszízű történeteket is. Amikor illusztrátorként dolgozom más szövegén, akkor ki kell küldenem a szobából a bennem lakó szerzőt, ott én „csak" rajzoló lehetek. Akárhogy is, ehhez kell részemről bizonyos fokú önfegyelem, ahogy a második esetben is, amikor én vagyok az író, akinek más illusztrálja a szövegét. Ezidáig igazából egy ilyen eset volt, a Smorc Angéla… könyv, amit Pikler Éva illusztrált. Nagyon izgalmas volt, hiszen írás közben óhatatlanul kialakul egy képem a figuráimról, a környezetükről, és nekem akkor el kellett vonatkoztatnom ezektől a belső képektől, hogy „helyet adjak" magamban Éva elképzeléseinek. Ez, azt hiszem elég jól sikerült, Éva rajzai meg egészen kiválóan, úgyhogy most már nem is tudnám másként elképzelni a könyv szereplőit, csak úgy, ahogy ő kitalálta őket. Az Utazz bálnabusszal! másféle kihívás volt, mert ott Máray Mariann kész képeihez kellett szöveget írnom, úgyhogy abban a könyvben igazából én dolgoztam egyfajta szöveges illusztrátorként.

- Minek tartod magad inkább? Írónak vagy illusztrátornak?

- Az már valószínűleg úgy marad, hogy mind a kettőnek érzem magam. Amikor írok, inkább írónak, amikor rajzolok, akkor meg inkább illusztrátornak, bár nehéz volna őket sebészkéssel kettéválasztani, mivel általában szimultán művelem a két műfajt. Leginkább a kétfejű huzivoninak érzem magam a Doktor Doolittle és az állatok című könyvből, akinek mind a két végén van egy-egy feje. Különösen akkor érzek így, amikor túlságosan (ketté)feszítenek a határidők…

- Számodra mi a legfontosabb egy illusztrációban? Akár a sajátodban, akár másnál.

- Sokféleképp lehet jó egy illusztráció. Az mindenképp fontos, hogy kreatívan viszonyuljon a szöveghez. Ne csak elismételje, újramesélje azt, ami abban amúgy is olvasható, hanem továbbgondolja a maga eszközeivel, párbeszédbe lépjen vele. Több legyen, min szép dekoráció, amitől esetleg kellemesebben néz ki a könyv. A jó illusztráció a szöveg „folytatása más eszközökkel". Az a jó, ha mindenféle rejtekutakon viszi kirándulni az olvasó képzeletét – el a szövegtől, majd vissza hozzá. Éppen ezért aztán néha el is szoktam gondolkozni azon, hogy voltaképpen az illusztráció nem befolyásolja-e túlzottan a gyerekek fantáziáját. Minél jobb, annál inkább. A gyerekekét, akik valószínűleg a rajzoló nélkül is remekül el tudják képzelni azt, ami a szövegben le van írva. Lehet, hogy igazából nincs is értelme a munkánknak? – gondolom ilyenkor. Marhaság ez az egész? Aztán többnyire megnyugtatom magam, hogy ellenkezőleg: a jó illusztráció inkább stimulálja egy effélére fogékony gyerek fantáziáját. Nem is beszélve arról, hogy a vizuális nyelv értésében, a képolvasás tanulásában mennyit segíthetnek az illusztrációk, a képeskönyvek. Legalábbis remélem…

- Korábban említetted, hogy több terved is van saját kötetre vonatkozóan. Megosztanál velünk párat ezek közül nagy vonalakban?

- Jaj, hát tervekről sosem beszélek! Sokszor még a kiadómnak is úgy kell kikönyörögnie, hogy osszam meg velük, mikre készülök. Lehet, hogy ez csak afféle babona, de nem szívesen mondok bármit egy készülő munkáról, amíg nem vagyok benne száz százalékig biztos. Nagyon sok ötletem van, és mindig bizonytalan, végül melyik lesz a következő. Annyit azért elmondok, hogy változatlanul érdekel, milyen lehetőségek rejlenek a képeskönyv műfajában, bár van a terveim között teljesen rajzmentes is. Van ötletem egészen kicsiknek, de talán most több az olyan, ami a nagyobbaknak szólna inkább... Majd meglátjuk. Egy Jakabhoz hasonló nagy és fura képeskönyvet mindenesetre tervezek a közeljövőre – ami nálam most kb. két évet jelent. Az ilyen válaszra mondják, hogy nesze semmi, fogd meg jól, nem igaz? 

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek