„Egy levél és még egy levél"
Képzeljünk el egy csendes tengerparti városkát az 1900-as évek elején, egy kíváncsi, kissé félénk kislányt, és egy zongorát, amely alatt váratlanul egy holttest bukkan fel. Így indul Marthe Jocelyn Aggie Morton – Holttest a zongora alatt című ifjúsági detektívregénye, amely a századelős Anglia hangulatát idézi meg teáscsészékkel, táncórákkal és egy rejtélyes halálesettel. Olvass bele a regénybe!
– Nekem úgy tűnik – mondta utána Jane nagyi –, hogy Mr. Roddy Fusswell olyanféle, mint a kis Bertie Cummings, aki a mi utcánkban lakott, amikor még kislány voltam. Bertie megvárta, hogy a bátrabb fiúk átmásszanak a parókia falán, és telepakolják a zsebüket szilvával. Amikor sikerült egyet elkönyörögnie, nagy felhajtást csapva a többiek előtt ette meg, hogy a rosszaságát bizonygassa. Furcsának találtam, hogy valaki rossznak akar látszani, mivel én rengeteg energiát fektettem abba, hogy jó kislánynak tűnjek.
Talán a nagyi arra célzott, hogy Roddy Fusswell nem ölte meg Mrs. Evershamet, de szerette volna?
Még mindig ő volt az első gyanúsított az én listámon. Amint hazaértünk, a nagyi visszavonult a régóta halogatott délutáni pihenőjére. Gyorsan bedobtam a kabátomat az előszobaszekrénybe, és sietve a lépcső felé indultam, alig vártam, hogy feljegyezzem a fejemben összegyűjtött nyomokat.
– Miss? – szólalt meg Sally a hátsó folyosóról. – Levél érkezett önnek. – Meglobogtatta a borítékot. – A postás feladta, hogy a főbejáratnál próbálkozzon, egyenesen a konyhába jött. Marjorie! Visszatért a nászútjáról! Úgy ismertem ezt a kézírást, mint a sajátomat, bár az enyém soha nem volt ilyen rendezett.
– Köszönöm, Sally! A mama is kapott?
– Igen, Miss Aggie.
Nem is kerestem meg a levélkést, elindultam a szobámba vezető lépcsőn, és körömmel téptem le a pecsétet.
Kedves Aggie! Köszönöm a levelet és a kedves rajzot Tonyról a hatalmas báránycsonttal. Itt várt minket, amikor hazaértünk az útról, ami tökéletesen csodálatos volt.
(A helyesírásod még mindig szörnyű! Az egyik hátránya annak, hogy a mama szerint nem szabad iskolába járnod!) A reggelizőben ülök, és a legmelegebb jókívánságaimat küldöm a ma esti előadásra a Hableányban. Mire megkapod ezt a levelet, már megkönnyebbülten és diadalmasan fogsz visszagondolni a versmondásodra. Gratulálok, kis hölgy!
Megálltam az olvasásban. Az utolsó levelemet még azelőtt írtam Marjorie-nak, hogy megtaláltam Mrs. Evershamet! Milyen gyorsan megváltozhat az ember nézőpontja! – különösen akkor, ha higgadtan néz a halál arcába…
James unokahúga, Lucy, még mindig felemlegeti a találkozást veled az esküvőn. Azt mondja, az volt élete legcsodálatosabb napja. (Nekem is az egyik legszebb volt, de persze én voltam a menyasszony!) Nagyon örülök, hogy jól kijöttetek Lucyval. Jamesszel reméljük, hogy te, a mama és Jane nagyi eljöttök hozzánk karácsonykor Owl Parkba. Lucy is itt lesz és James több rokona meg mindenféle barátok és ismerősök, akik nem tudnak máshova menni. Mondd, hogy te is olyan izgatott vagy, mint én! Sok-sok ölelés, drága Agatha-Pagatha, Szerető nővéred: Marjorie
Egy pillanatig a kezemben tartottam a levelet, és becsuktam a szemem, úgy szúrták a könnyek. Szörnyen hiányzott a nővérem. De a papa még jobban hiányzott, és Marjorie épp most emlékeztetett erre. A papa faragott mindenféle gyerekes versikét a nevemből. Agatha-Pagatha,
kis fekete tyúkocska sok tojást tojt újholdra.
Hatot toj és hetet toj,
Tizenegyet visszafojt!
Olyan erősen ráncoltam a homlokomat, amennyire csak tudtam, közben az ajkamba haraptam. Tűnjetek el, könnyek! Gondolj valami másra! Amikor a levelet visszatettem a borítékba, láttam, hogy Marjorie a lap hátuljára írt egy utóiratot.
Jó ég, Aggie! Most kaptam egy levelet Jane nagyitól, beszámolt Rose Eversham édesanyjáról. Micsoda szörnyű hír. Írok Rose-nak, de borzalmas, hogy ilyen szörnyű felfedezést tettél. Bátor lány vagy. Szeretettel: M.
Egyre nőtt a hírnevem mint a holttest megtalálójáé, bár nem tettem ezért semmit. A gyilkos megtalálása a nehezebb feladat. Egy okos nyomozó sokkal inkább megérdemelné a hírnevet, mint az, aki egyszerűen besétál egy szobába, ahol egy holttest várja a zongora lábainál. Az okos nyomozó munkájába a jegyzetek készítése is beletartozik.
A jegyzetfüzetemért jöttem fel ide, de hol lehet? Nem volt az éjjeliszekrény fiókjában, ahol általában tartottam. A párnák között sem az ablakfülkében, ahol a legszívesebben írtam a verseimet. Az ágyon sem. Az ágy alatt sem. Gyerünk, gondolkozz! Hol láttam utoljára?
A gondolataim a Hableány szörnyű jelenetéhez repültek. Dr. Chase ott térdelt Rose édesanyjának a holtteste mellett. Miss Marianne sápadtan a kezét tördelte. Charlotte sziszegett, hogy azonnal menjek ki. Nem törődtem vele, csak odarohantam – majdnem olyan közel, hogy rálépjek szegény Mrs. Evershamre –, hogy visszaszerezzem a jegyzetfüzetemet, amit Rose előző este a zongora tetejére tett. Aztán mi történt?
Charlotte elrángatott, le a lépcsőn Mr. Dillon boltjába, hogy megvárjuk a rendőrséget. Heuréka! A noteszt a tánctáskámba tettem, és nem foglalkoztam vele, nem is gondoltam rá. Mennyi agysejtsúrlódás kellett, hogy felidézzek egy apró részletet? Elővettem a tánctáskát a szekrény aljáról, és ügyetlenül kinyitottam a kapcsot. Hurrá! Kedves, kopott füzetem csendben várta, hogy szolgálhasson. Átlapoztam, keresve a legutóbbi bejegyzésemet. Egy lap esett ki a padlóra. Nem az én írásom volt. Egyáltalán nem írás volt, hanem nyomtatott szövegek kivágott darabjaiból összeállított szavak...
Olvasd el ajánlónkat a könyvről!
