Kihallgatás a Farkastanyán
Az időalagutaknak néha önálló akaratuk van, és az 1865-be igyekvő Thelegdy Sári 1946-ba, a lebombázott Budapest szélére érkezik. Az egyik első ember, aki pedig szembejön vele, a saját nagyapja, Thelegdy Theo. A múlt századi szemmel furcsa ruhákba öltözött lányt elkíséri otthonába, a Pax gyermekotthonba, vagyis Gaudiopolisba, a Gyermekköztársaságba. Ami azt jelenti, hogy az ő családja is... Sári kezd rájönni, miért nem mesélnek otthon soha a családi múltról. Olvass bele a könyvbe!
– Üdvözöllek a Farkastanyán! – hajolt meg szertartásosan Tóbi, amikor beléptek az épületbe. – Ez a villa a mi otthonunk. A Farkastanya.
– Én azért nem lennék olyan büszke erre a névre – vigyorodott el Theo, és jól hátba csapta Tóbit, aki majd’ kétszer akkora volt, mint ő.
– Miért? – kérdezte Sári. Ő semmi kivetnivalót nem talált a néven. Ha a fiúk lehetnek apacsok, akkor miért ne lehetne ez a villa Farkastanya? – Jó név ez!
– Hát, épp ez a baj! – röhögött fel Theo. – Hogy jó név! Baromi jó! Mert a Farkastanya onnan jött, hogy egyszer Csöpi néni, a Gábor bácsi felesége – szúrta közbe gyorsan, mert észrevette Sári tekintetén, hogy gőze sincs, ki lehet az a Csöpi néni –, szóval, mikor Csöpi néni belépett a nagyfiúk hálójába, azt mondta, hogy szellőztessenek ki gyorsan, olyan büdös van itt, mint egy farkastanyán.
Sári elvigyorodott, mert tényleg… A kamasz fiúknak van egyfajta szaguk, ami legritkább esetben rózsaillat. Főleg, ha nem mosakodnak rendesen. És ahogy elnézte ezeket a srácokat, hát tuti, hogy nincsenek nagy barátságban a meleg vízzel meg a szappannal.
Tedd a kosaradba a könyvet!
– Mire ez az ütődött – folytatta Theo Tóbi felé intve – azt találta mondani a Csöpi néninek, hogy jobb a büdös meleg, mint a friss hideg. Tóbi fülig vörösödött, és hogy mondjon valamit, gyorsan az egyik ajtó felé bökött:
– Az a Mókus háló. A miénk.
Az ajtót éppen akkor nyitotta ki egy magas srác. Idősebbnek tűnt, mint Theóék, és olyan merev léptekkel indult az ebédlő felé, mintha karót nyelt volna. Az ebédlőbe zsúfolódott már mindenki, aki részt vett a tüntetésen. Sári legalábbis így gondolta a hangok alapján.
– Tiszteletem, miniszterelnök úr! – kiáltotta Theo a karót nyelt srác felé, aki feszes bólintással nyugtázta a köszöntést.
– Nem jöttök a Népbíróságra? – kérdezte a fiúkat.
– Nem – válaszolta Tóbi –, hoztunk egy újoncot. Theo rokona.
– Akkor vigyétek Gábor bácsihoz! – bólintott a karót nyelt.
– Na, megkaptuk a miniszterelnöki utasítást is – nyugtázta Theo. – Akkor induljunk, lássuk, mit szól hozzád Gábor bácsi!
– Mit szólna? – kérdezett vissza Tóbi. – Sári maradhat, és kész.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát Theo, és Sári érezte, hogy nem nagyon örül ennek a lehetőségnek.
„Vajon ha tudná, hogy ő a dédapám, akkor mit szólna?” – töprengett.
A Farkastanyán minden fehérre volt festve, az ablakkeretek, a magas, kétszárnyas ajtók, a falak is. Az alsó szintről, a hallból szépen ívelt lépcsősor vezetett az emeletre, a hall fölött pedig pompás kristálycsillár terpeszkedett.
Olvasd el ajánlónkat a könyvről!
„Ez aztán elegancia! Minden a helyén! – állapította meg Sári. – Vajon kié lehetett a villa, mielőtt idejöttek ezek a gyerekek?”
A választ nem tudta, de nem is gondolkodhatott rajta sokat, mert amikor felértek az emeletre, kivágódott az egyik magas, fehér ajtó, és egy tíz év körüli kisfiú rohant ki rajta.
– Gabsi! – hallatszott odabentről egy magas női hang. – Hova mész? Még nincs kész a németleckéd!
A kisfiú megtorpant, aztán visszakiáltott:
– A tüntetésre! – És már futott volna tovább, ám ekkor egy apró nő alakja tűnt fel az ajtóban. Törékeny volt, barna haja a vállára omlott. Jó szabású gyapjúkosztümöt viselt, finom fehér blúzzal, amelynek a zsabója gazdagon omlott a nyakába. Amilyen kicsi volt, olyan határozott.
– Majd adok én neked tüntetést! Nem mész te sehova, amíg kész nem vagy a leckéiddel!
– A tüntetésnek vége – szólt közbe segítőkészen Tóbi. – Már a Népgyűlést tartják Kosi, akarom mondani, Rákosi tanár úr szakálla ügyében.
Tóbi azt hitte, hogy a kisfiú kedve lelohad, és majd szépen visszamegy a németleckéjéhez, de nem így történt.
– De mama! – kiáltott fel. – Akkor végképp ott a helyem! Gapo-polgár vagyok!
– Az – vágta rá az asszony –, de mindenekelőtt a fiam vagy. Úgyhogy nyomás, vár a németkönyv! Majd utána játszhatsz demokráciát! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ez Csöpi néni – súgta oda Tóbi Sárinak, és a lány egyetértően bólintott, mert a Csöpi név igencsak illett az asszonyra. Az apró nő, akár a villaépület, egyfajta biztonságot sugárzott, mintha sosem lett volna háború. Jó volt ránézni ebben a háború utáni, lepusztult világban.
Csöpi néni végigmérte őket, majd határozottan közölte:
– Hiába jöttetek. Megmondtam, Gabsi nem megy sehova. Ne is rimánkodjatok!
– Nem rimánkodunk – vágott egy grimaszt Theo, mert ő azért nem volt annyira elragadtatva Csöpi nénitől. – Már megint azt hiszi, hogy minden fölött ő rendelkezhet! – súgta oda Tóbinak. – Pedig Gabsinak igaza van. A Népgyűlésen lenne a helye, nem a hülye németkönyve fölött!
Tóbi megrántotta a vállát, Csöpi néni ilyen, és kész. Theo azonban szíve szerint az asszony arcába vágta volna az igazat, de tudta, hogy semmi értelme. Csöpi nénivel nem lehet vitatkozni.
– Gábor bácsihoz jöttünk – bökte ki végül. – Van itt egy új gyerek…
Tedd a kosaradba a könyvet!
