Irány a Pax!
Minden családnak vannak polcon porosodó fényképalbumai, családi ereklyéi, ük-üknagymama által használt teáscsészéi, ezeréves könyvei. Sári családja azonban más: egy régi karácsonyfadíszen kívül mintha semmi sem maradt volna a dédapjából, vagy bárkiből, aki korábban élt a családban. A kislány ezt teljesen természetesnek veszi, míg egy rosszul sikerült időutazás nem viszi vissza egyenesen 1946-ba, ahol az első ember, akibe belefut, a saját dédapja...
Thelegdy Sári nemrég (ha a mi idősíkunkat vesszük figyelembe) 1865-ben járt, ahol megismerkedett az ifjú költő- és színészpalánta Petőfi Zoltánnal, és az is lehet, hogy egy kicsit beleszeretett a nála két évvel idősebb fiúba. Egy rosszul sikerült randi után sietve elhagyta 1865-öt, és úgy döntött, soha többet nem tér oda vissza. Vagy mégis? Csak egyszer szeretné még látni a fiút, ahogy a kedvenc cukrászdájában üldögél, vagy az utcákat rója. Aztán valahogy nem 1865-ben kötött ki, hanem majdnem 100 évvel később.
Budapest hidainak, gyönyörű palotáinak nagy része lebombázva. A várost belepi a por és a törmelék. A város szélén pár fiú gyűjtögeti a még használható romokat. Az egyik hangosan felkiált: „Thelegdy! Hol vagy?”
Sáriban megáll az ütő. Vajon honnan ismerik őt a nyolcvan évvel ezelőtti kamaszok? És hogy vették észre a nyakig érő bozótosban? Mikor értetlenkedve előmászik a bokorból derül ki, hogy a fiúk egyáltalán nem rá számítottak... hanem a dédapjára. Aki ott áll előtte tizenpár évesen, teljes valójában. Sári nem tud mit kezdeni a helyzettel, a fiúk pedig elkísérik otthonukba, a zugligeti Pax gyermekotthonba, és az alapító, Sztehlo Gábor gondjaira bízzák.
Ismerd meg az Abszolút Töri regényeket!
Igen, a Pax gyermekotthon, vagyis Gaudiopolis, az Öröm városa mindannyiuk otthona. Igen, Thelegdy Theoé is, Sári nagypapájáé. Ami azt jelenti, hogy... Sári kezd rájönni, hogy miért beszéltek otthon a szülei olyan keveset a családi múltról, emlékekről.
A XXI. századból érkezett kislány nemcsak rikítósárga bakancsával kelt feltűnést a múlt században, hanem például azzal is, hogy nem érti, a többiek miért nem isznak tejet. Vagy mondjuk kakaót. És az élelemhiánnyal küzdő, háború utáni Magyarországon ő talán az egyetlen gyerek, aki nem evett még zsizsikes borsót vagy melaszos kenyeret. És bár ezek a „finomságok” nem marasztalják, úgy dönt, hogy az otthonban marad, amíg ki nem derít valamicskét a családjuk történetéről.
Tedd a kosaradba a könyvet most!
Ez azonban nem könnyű feladat: Gaudiopolisban csupa árva vagy félárva, a háború és egyéb szörnyűségek által testileg-lelkileg megnyomorított gyerek él. Évi, aki elvesztette édesanyját és húgát a bombázáskor, Ottó, aki apja halála óta nem hajlandó megszólalni, vagy Kokó, akinek egy bombatámadás során örökre megbénult az egyik keze. Senki sem beszél szívesen a múltjáról, a családjáról, főleg nem Theo, aki az őt kísértő rémképek elől a munkába menekül: a várost járja élelem és felhasználható tűzifa után kutatva, vagy az asztalosműhelyben fúr, farag, fűrészel. Ezt a szinte megtörhetetlen csendet kell Sárinak áttörnie, ha bármit meg szeretne tudni családja múltjáról.
Miklya Luzsányi Mónika történelmi témájú ifjúsági regényei mind rendkívül pontosak, precízek, hiszen több évnyi kutatómunka előzi meg őket. A szerző két tudományos kötetben is foglalkozott már a témával (Frontvonal. Sztehlo Gábor élete.; Hogy véget érjen a sötétség. Dokumentumok Sztehlo Gábor gyermekmentő munkájáról a II. világháború idején), és most egy csodálatos, megindító, mégis lehengerlően izgalmas ifjúsági regényben dolgozza fel a gyermekotthon történetét, amely olyan fontos témákat is érint, mint a családi múlt, a történelem árnyoldalai, valamint a traumák leküzdése.
Tedd a kosaradba a könyvet most!
